Démoni tendou

Angyali gyengeség

Bennakadó lélegzettel törte ki majd' gerincét a hirtelen a felülés okán, majd fennsőbbséges léptekkel libegett a játékosok nélküli zenekarhoz. Könnyed intéssel forrtak össze a zenei szerszámok egy aprólékos mintázatú grammofonná, mi egy mozgalmas, vidám ritmusra váltott.

Sokat sejtetően kuncogott, aztán a versenytáncosokra jellemző szépséggel ugrált el a falnál álló asztalhoz, hogy szemöldökrántására egy mézsárga folyadékot tartalmazó üveg vonalazódjon ki, az igazivá válás érdekében. Magában dúdolgatott az ital kitöltése közben, ugyanis két kristálypohár is feltűnt, miket precízen öntött hajszál híján csordultig.

Ezt követően beállt egy aranyos pozícióba, kicsit sarkán hintázva, mígnem valaki fél pillanatra felvillant előtte, mire az angyalszerű a kitűnő reflexeivel azonnal megindult felé, ám csalódnia kellett. A várva várt vendég mégsem tért be.

Kérdő és megilletődött, meg talán valamennyire haragos tekintettel meredt a helyre, ahol az előbb még egy sötét alak tartózkodott. Szemöldökét ívelve nyújtotta kíváncsiskodva a nyakát, mivel a dal még szólt, vagyis a remény nincs elveszve. Egyre nagyobb lélegzeteket vett, mellkasa vihar utáni óceán módjára emelkedett, majd süllyedt, hogy ezt a folyamatot újra meg újra megismételhesse, ahogyan az emberek teszik mindennapi robotjukat.

Boldogság csillant szembogarában, mikor a földes, véres, mindennel beterített fiú megint megérkezett az általa még vakítóan tiszta helyre. Azt hihetnénk, a tökéletességre törekvő fiatal kényeskedve felhúzta orrát, aztán gúnyosan mondott valami bántót, ám ezek ellenére a fehérség somolyogva nézte a mit sem sejtő lényt, aki kisegérként remegett és ámuldozott a lélegzetelállító környezetben.

A másik hamarost megunta a további várakozást, ezért szárnyaival közelebb lebbent a magasabbikhoz, mutatóujjával megsimítva a szárnytövénél húzódó bőrt. Elvarázsolt szemekkel bámulta a felületet, alig kapta el szegény párát, aki halálra vált a világos teremtés láttán.

Mintha hajszálvékony üveget tartana izmos karjaiban, aképp fektette le a földi mocskokkal szennyezett személyt a díványra, mi bizonyára nem értékelte ezt olyannyira, mint tulajdonosa. Óvón cirógatta meg a koszréteg alatt amúgy szép férfi arcát, érzelmesen figyelve a szokatlanul nyugodt vonásokat.

A mondás szerint a szem a lélek tükre, ám ez esetben inkább azt kívánnánk, bárcsak nem lenne ez igaz. Ezen szemek a vékony lakóhelyénél is nagyobb sötétséget hordoztak magukban, amiben bíborban tündöklő szikrák lebegtek, a mezítelen vágyat megtestesítve.

Miután a már előre kitöltött poharakhoz sétált, miközben végig a törékeny ifjút mustrálta. Alakja meg-megrebbent, gyengébb pillanataiban mindig más arcot és testet felvéve, ám a kifejezése nem változott: a rajta ragyogó kéjes mámor.

Addig ült a démon mellett, míg ő ki nem nyitotta éjfekete szemeit. Előtte csupán őt nézte az angyal, tekintetét le sem emelte a másikról. Kezében tartotta a furcsa folyadékkal töltött ibrikeket, viszont azokat szinte meg sem mozdította a némán telő idő alatt.

Hirtelen fokozódó életjelekre lett figyelmes, ennélfogva füleit hegyezve követte a démon ereiben száguldó vért, az azt pumpáló erős szervet és felgyorsult légzését. Elégedetten szemlélte a közember számára láthatatlanul verejtékező fiatalt, kinek szemhéjai alatt szemgolyói eszeveszettül cikáztak kiutat keresve az angyal karjai közül.

-Hallom a véred áramlását, a szíved vad versenyét dübörögni vékony bőröd alatt – tartotta fejét centikre a másikétól, hajszálaival megsimítva a szutykos kültakarót. Enyhén remegve várt a válaszra, vagy bármilyen reakcióra.

-Ki vagy? - ütötte meg fülét a halálosan rekedt hang, aminek hatására torka elszorult, szája kiszáradt és agyát elöntötte a vakmerő félelem, mi bátorságnak tűnt a feketeségnek.

--Taehyung, kedves Chanyeol, Lucifer és Nüx gyermeke – felelte Chanyeol íriszeit szuggerálva, miszerint fogja fel a fenyegetést, a katasztrófát vagy legalább a gonoszság szikráját. - Szegény Leszármazott, az erőd századával sem vagy tisztában, pedig mily' sok kutat lehetne ásni hatalmad felszínén, hogy megváltoztasd a világunkat, sőt, a mienken túlikat is – folytatta szenvtelen ábrázattal, ám belülről apró kétely-állatkák marcangolták romlott, azonban még halványan pislákoló lelkét.

-Miről beszélsz? - fojtogatta Chanyeol rémült arca, testtartása, amikkel mind' azt jelzi, hogy retteg tőle, a közelébe sem akarja tudni Őt, ki talán közelebb áll hozzá, mint a démon maga.

-Arról, hogy jer velem elpusztítani az emberek, Istenek, Titánok, Küklopszok, Kimérák, Óriások, Sátáni pokolfajzatok vagy akár az Angyalokat – villantak be Taehyungnak az alvilági életet élő volt társai. Az úgynevezett Angyalok mindennapjai a szex, a káros örömök, a kínzás és például még az öldöklés körül forogtak, miképp a Föld teszi ezt a Nappal – oly természetességgel.

-És miért tenném ezt meg? - húzódott el tőle Chanyeol, reszkető karokkal támasztva meg túlságosan karcsú testét.

-Mert minket a Sors, az egyetlen létforma, kit nem vetek meg, rendelt minket egymáshoz, Testvérem - erőltette arcának minden izmát, hogy hitelesen adja elő a tébolyodottat.

Szelleme eközben keservesen sikítozott, őrjöngött, sírt és könyörgött neki, ne tegye meg ezt, ne ejtse ki ajkain ezen kegyes bosszú szavait - ám zárt kapukra lelt a szétcincált szívű ifjúnál, ki bár tudta cselekedeteinek erkölcstelenségét, nem bírt ellenállni Chaosnak. Tulajdon unokáját utalta az örök káosz erre az útra, ahol nem egy lényként ballagott. Elméje és fizikai valója két részre szakadt, amelynek egyik fele tovább bomlott, és darabjai megküzdöttek a létükért. Íme Taehyung születése.

"Hiszen kettőnk közül nem ő, hanem én vagyok a démon."