l á t s z a t ;;

első fejezet

— L I N E
▷ érzések

Belépek a fehér falú szobába, ahol a vakolat már itt-ott lepattogott. Körbejártatom szemeimet az üres helységen és tekintetem megállapodik az üveges falú szekrényen.

Már megint itt vagyok. És már megint az ő képét nézem.

Szédülök. Mégis mi ez az érzés? Pontosan mit is érzek? Magam sem tudom, de nem is akarom.

A hideg futkos a hátamon és egész testemben megremegek, ahogy rá gondolok. Mégis miért van ott a bekeretezett képe?!

Valójában tudtam. Te is kitennéd az eltűnt fiad képét az irodádban, nemde? Na, hát az apja pontosan ezt tette.

Ott virít egy mosolygós Derek rajta. Kezében tartja imádott szörfdeszkáját, mellyel annyi versenyt nyert. Karjai közt még egy kupa, tudatva veled, hogy az ideje döntőben is ő diadalmaskodott.

Derek. A suli legmenőbb, legaranyosabb, legkedvesebb és legokosabb fiúja. Ő a leg-, leg-, leg-, legmindenebb fiú.

Egyszóval tökéletes.

Az ajtó bezárul mögöttem, én pedig még mindig esetlenül állok az apró iroda közepén. Lepillantok a padlószőnyegre, az is már ütött-kopott, ahogy a helység nagy része is. Elsétál mellettem az igazgató és leül az íróasztala mögé.

"Nos hát megint itt vagy." fonja össze maga előtt karjait, miközben hátradől a székben és megereszt felém egy mosolyt.

Magamban elszámolok háromig, hogy megnyugodjak, azonban kezem akaratlanul is ökölbe szorul. Minél előbb szabadulni szeretnék, utálok itt lenni. Egyenesen gyűlölök. Nyomasztó légkör, barátságtalan bútorok és Derek képe. Talán az utóbbi a legborzasztóbb.

"Most épp milyen óráról küldtek ki?" kérdi fancsali ábrázattal. Aprót sóhajtok és megigazítom a pulóverem ujját. Kétségtelenül zavarban vagyok hanghordozása miatt, az arcom ég, és lever a víz. Egy kanál vízben meg tudnám fojtani ezt az embert!

"Angol." válaszolok szűkszavúan.

Rontottam és folyamatosan rontok. A tanulmányi átlagomban, a magaviseletemben is jelentős változás figyelhető meg. És őszintén? Egyáltalán nem izgat.

Féléve kezdődött minden, amikor anya elhagyott és Derek is eltűnt.

Apának egyedül kell nevelnie, és nem igazán jó ebben a szülő dologban. Látom rajta, hogy igyekszik és próbál jó apa lenni, de egyedül nehezen birkózik meg vele.

Derek eltűnése pedig csak még jobban felforgatta az életem.

Már nem jön velem szembe a folyosón. Már nem mosolyog rám, ha meglát. Már senki sem ejti ki olyan dallamosan a nevem, mint ahogyan ő tette.

Elveszett. Elvesztettem. Elvesztettük.

"Nahát, nahát! A héten már harmadszor!" tettetett meglepődöttséggel méregetett.

"Nem fog meghúzni angolból Benett tanár úr, ahogy félévkor tette Ms. Young?" kérdi gúnyosan, nekem pedig azonnal viszketni kezd ökölbe szorított kezem, hogy megüssem. Hogy mondhat ilyet egy igazgató? Egyáltalán beszélhet így egy diákkal?

"Igazán szégyen lenne, ha ki kéne csapnunk téged..." folytatja idegesítő hangon, én pedig füstölgő fejjel állok továbbra is egy helyben. Ismét elszámolok háromig, ahogy azt pár perce is megtettem. Tudom, nem állok messze attól, hogy megüssem.

Nem bírom tovább, pillanatokkal később sarkon fordulok és kirobogok az irodából. Hallom, ahogy valamit mond, miközben jóízűen kacag, de nem érdekel. Az ajtó elé ledobott táskámat felkapom vállamra és idegesen trappolok le a lépcsőn. Sietős léptekkel hagyom el az iskolát, intve egyet a portás néninek.

Ismer. Tudja, hogy holnap úgy is látni fog és hogy ma sem csaptak ki. Sajnos.

Az igazgatónál tett látogatásaim után mindig a parkba megyek, hogy kiszellőztessem a fejem. Most sem teszek másképp. Levágódom egy padra és felhúzva lábaimat előveszem a tegnap kikölcsönzött könyvemet, majd belevetem magam az eseménydús regénybe.

Nem igazán tudok odafigyelni arra, amit olvasok, mert az igazgatóra gondolok.

Felnevetek. Hogyan csaphatna ki? Fogalma sincs arról, hogy tudok a testnevelés tanárnővel folytatott viszonyáról. Szánalmas alak.

Itt ő van az én markomban és nem fordítva!

Gondolataim ezer felé cikáznak. Valahogy mindegyiknek egy dolog a vége. Vagyis inkább egy valaki. Derek.

Kerüljön bármibe, de meg foglak találni Derek Evans!