A Türkiz-tó titka

6. fejezet: A Hattyú

Csiperke alól mintha kirántották volna a talajt. Egész mostanáig azt gondolta, Gyertyán csak habókos, és azért talál ki mindenféle hihetetlen dolgokat, mert unatkozik. Egyetlen szavát sem hitte a madárháton utazó, fekete hajú manóról, az okos halakat is igyekezett figyelmen kívül hagyni, ám az Őszapó szobájában tett látogatás óta más szemmel nézett barátjára, és egyúttal őbenne is kérdések merültek fel. Miért írt Őszapó ilyen könyveket, és miért rejtegeti őket? Ki lehetett az a manó a madár hátán? Lehet, hogy tényleg nem is veszélyesek a madarak? Ráadásként az is felrémlett előtte, hogy ha a rovarok sem buták, akkor szegény Pötyi talán azért szökött meg, mert elege lett belőle, hogy ő sosem foglalkozott vele. Nem tanítgatta, nem játszott vele, hiszen butának tartotta... Bárcsak előbb megtudta volna az igazságot, sajnálkozott magában.

Először el akarta titkolni a barátja elől, amit Őszapónál látott, de a lelkiismeret kíméletlenül gyötörni kezdte. Gyertyánnak joga van megtudni, mit talált, elvégre a nagyapjával kapcsolatos az ügy. Ugyanakkor azt is tudta, ha elmesél neki mindent, az olaj lesz a tűzre. A fiú kíváncsisága sosem látott mértékben lobban majd lángra, és a végén még valami butaságot talál csinálni.

Így őrlődött egy hétig, egyszer a titkolózás, másszor az őszinte vallomás felé hajolva, míg egy szép napon végre döntésre jutott. Gyertyán és Berkenye épp egy üres csigaházzal focizott, amikor odament hozzájuk.

– Gyertyán, beszélnem kell veled! – fordult a manófiúhoz. – Berkenye, te is jöhetsz.

Gyertyán a hóna alá csapta a csigaházat, és barátjával együtt követte Csiperkét. Egy csendes helyen aztán behúzódtak egy bodzabokor alá, és mindketten a manólányra pislogtak.

– Miről szeretnél beszélni? – kérdezte Gyertyán.

Csiperke nagyot sóhajtott.

– Az a helyzet, hogy... – kezdte, de nem tudta folytatni, helyette előhúzott a ruhájából egy kisméretű könyvecskét, amit Őszapótól zsákmányolt. Gyertyán elvette, és kinyitotta. Amikor belelapozott, a szeme nagyra tágult, és még a csigaházat is kiejtette a hóna alól. Pár feszült pillanatig csak a bokorban repkedő méhek zümmögése hallatszott.

– Ezt... hol találtad? – szólalt meg végre, mire Csiperke részletesen elmesélt mindent. Végül átnyújtotta neki a kenderszálon függő, szárny alakú medált is, amit szintén elemelt a helyéről.

Gyertyán elvette a medált, és úgy szorította, hogy az ujjai egészen elfehéredtek.

– Tudtam! – mondta. – Tudtam, hogy valamit titkolnak a felnőttek. De hogy pont dédnagyapa...

– Most már én is belátom, hogy igazad volt – vallotta be Csiperke, még ha nehezen is. – Valami tényleg nincs rendben.

– Megyek, és rákérdezek nála mindenre – jelentette ki Gyertyán, és már indult is volna, de látva, hogy Csiperke félve az ajkába harap, megtorpant. – Habár akkor el kellene mondanom neki azt is, hogy kutattál nála. Nem, inkább nem keverlek bajba. – A manólány hálásan mosolygott.

– De akkor hogy deríted ki, mi az igazság? – kérdezte Csiperke.

– Majd azt mondom, hogy én kutattam nála.

– Nem, ezt nem engedhetem meg! – tiltakozott a manólány. – Akkor soha többé nem bízik meg benned!

– Mi lenne, ha Szotyira fognád? – vetette fel Berkenye. – Ha a könyvet nem is, a medált ő is előhozhatta a rejtekhelyéről.

A többiek bólogattak.

Másnap Gyertyán lógó orral jelent meg találkozóhelyükön, a bodzabokor alatt.