Hideg Bosszú

Hideg bosszú (tiszta fejjel)

Évek óta kísért engem egy álom. Egy rendkívül élethű álom, amelynek jelentésén sokszor gondolkodom, ugyanis rengeteg kérdés merül fel bennem, valahányszor csak újrajátszódik a fejemben. Régóta próbálom megfejteni, és ezzel együtt megszabadulni tőle.

Egy régi ellenségemmel találkozom benne.  A családom és a barátaim pontosan tudhatják, hogy kiről van szó. Annyit mondanék el róla, hogy egy lány a volt sulimból, aki egy különösen rosszindulatú személy. Szokása volt, hogy mindig bántott valakit az osztályból (sorolhatnám, hogy vajon milyen sok szempont alapján válogathatott), ennek pedig én is és a barátaim is sokszor estünk áldozatául. Többnyire csak szavakkal bántott, sértegetett, de olyan is volt, hogy majdnem összeverekedtünk. Ennél az incidensnél csak ellöktem magamtól jó erősen, a radiátorhoz, de lehet csak szimplán a falhoz. Az a vicces, hogy erre már nem emlékszem pontosan. Arra viszont igen, hogy mit éreztem akkor. Dühöt. Elképesztően nagy dühöt. Ugyanis általában higgadtam próbáltam kezelni, ha egy barátomat vagy engem bántottak. De ez már egy olyan pillanat volt, amikor már nehezemre esett visszafogni magam. Meg persze ő ütött először, én csak megvédtem magam, mert muszáj volt. Ugyanezt a jelenetet élem újra az álmomban is, csak ott nem egy kis lökdösődéssel zárul le. Ott már nem bírom "csak megvédeni" magam. Ott bizony ütöm, karmolom, ahol csak tudom, ordibálok vele, minden dühömet rázúdítom. Könyörtelenül elbánok vele. Még mielőtt összerogyna a lábam előtt, mindig felébredek. Arra jutottam, miután már sokadjára bukkantak fel kísértetként a múlt képei, hogy bármennyire is tagadnám, igenis ejtett sebeket a lelkemen az az időszak. A mai napig érzem a gyűlöletet az iránt a kis ostoba, nagyszájú liba iránt, nem értem, hogy akkor miért tudott minket sakkban tartani, miért nem léptünk hamarabb vele szemben. Miért tudott minket megfélemlíteni. Miért...miért? A mai napig szomjazom a bosszúra. Az álmaimban az ütéseim egy-egy barátomért járnak, és a fájdalmaink százszorosát akarom visszaadni neki. Azt akarom, hogy úgy szenvedjen miattam, ahogyan én miatta.

De ilyenkor jut eszembe, hogy tényleg az ő szintjére kéne lesüllyednem, hogy beteljesítsem az édes bosszúmat? Vagy inkább úgy, hogy maradok önmagam, és nem hagyom, hogy felébresszék bennem a gonoszt? Ugyanis teljesen normális, hogy nem tudok felejteni. Az is normális, hogy te, aki most ezt olvasod, és esetleg a saját helyzetedet véled felismerni a sorokban, te sem tudsz. Te is e döntések elé állíthatod magad. Én az utóbbi lehetőséget választom. Talán ha egy leckének tekintem ezt a lányt, aki nem lett buktató, hanem le tudtam győzni, akkor az életem minden nehezebb helyzetében eszembe tud majd jutni a győzelmem. Eszembe juthat, hogy ő és minden más rosszakaróm is sárgulhat, amikor látják, hogy túl vagyok rajtuk. Amikor látják, hogy az álmaimat követtem, nem hallgattam meg az átkaikat. Amikor az őszinte mosolyomat látják, az őszinte nevetésemet hallják, mert őszintén boldog vagyok. Amikor rájönnek, hogy nem érték el a céljukat. Soha nem látnak többé engem összetörve miattuk.