Életem lapokra vetve

Prológus

Nem fogok megtörni. Nem fogok kiabálni, addig amíg be nem rekedek. Nem fogok össze zuhanni, hogy senki ne tudjon utánam kapni. Nem fogok a múlton rágódni. Csak a jelenre összpontosítok.  Ki fogok menni az ajtón és szembe fogok nézni a dolgokkal, mert az élet már csak ilyen.

Minden a lehető legjobban fog menni. Mint egy vonat megmozdíthatatlan síneken.  Robogva a cél felé.

A tükör előtt álltam. Néztem gesztenyebarna hajamat ami már tele volt ősz hajszállal.Szoros kontyba volt feltűzve a fejem tetejére amiből néhány rövid hajszál kikandikált. A homlokom sem volt már a régi. Néhány finom ránc díszelgett arcomon ami igazából jól is állt. Annak ellenére, hogy sosem tartottam szépnek magamat , most az voltam. Csokoládébarna szemem körül sötét füstös smink volt ami még jobban kiemelte a barna csillogást. A fekete ruha ami rajtam volt, pedig tökéletesen illet ahhoz az alkalomhoz amihez felvettem. Nem mellesleg kiemelte az alakomat is.

Egyedül hófehér bőrömmel nem voltam megelégedve, habár most mindennek tökéletesnek kéne lennie. Hiszen ezen a napon mondok örökre búcsút Ő tőle.

A hangulatom egyszerre volt rendkívül keserű és édes. A vörös bor, amit még kora reggel ittam megtette a hatását. Másképpen, hogy lehetne ez a nap édes?

Gondolataimból a halk, ámde magabiztos kopogás zavart fel. Még utoljára a tükörképem szemébe néztem.

Ami fogadott az minden bizonnyal meglepett.

A tekintetemben egyetlen egy érzelem volt kivehető. A borzalmas, szenvedő és komor bánat.
Miért volt ez ennyire meglepő? Azért, mert általában belőlem sosem lehetett olvasni. Mindenki számára egy lakatra zárt könyv voltam aminek még csak a borítója sem látszik annyira. Még én sem tudtam leolvasni az arcomról azt, hogy éppen mit érzek.
Kár, hogy az első ilyen pillanat amikor végre sikerült, ahhoz egy ilyen borzasztó naphoz volt szükségem. Kiábrándító.

A kopogtatás megismétlődött így sikerült elszakadnom a saját metsző pillantásomtól.

Óvatosan, remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót. Féltem, hogy valami kárt teszek benne. Hiszen már ez is ős öreg volt. Akárcsak én.

Az ajtóm előtt egy ifjú állt. Neki is gesztenyebarna haja volt, mint nekem. Az arcunkban is volt némi hasonlóság, de semmi másban nem ütött rám. Szeme fű zöld volt éles nézéssel. Az arccsontja is jobban kiállt, mint az enyém,de mégsem annyira, mint az Ővé. Testalkata izmos volt, de nem kigyúrt. És jóval magasabb volt nálam. Adam állt előttem. Karba tett kézzel a falnak támaszkodva. Amint meglátott engem, a tekintetét az enyémbe fúrta és úgy vizslatott végig.

Hosszú volt a csönd. Tudtam, hogy azt nézi nem-e török össze és sírom el magamat. Amikor rájött, hogy semmi ilyesmi dolog nem készül történni belém karolt. És elkezdett lehúzni a fából készült ósdi lépcsőn, ami az ember minden egyes mozdulatára megnyikordult.

A levegőt közben folyamatosan bent tartottam, ezért már el is kezdett szúrni az oldalam. A hátamat kihúzva jöttem le a lépcsőn oldalamon a fiammal.

Lent a hallban már nem volt senki. Az udvaron várakoztak kitudja már mióta. Rám. Adam is készült már kimenni az ajtón amikor kibontakoztam karjai közül. Nem tudtam még elmenni innen. Oda még nem. Nem álltam készen még rá. Az elhatározásaimnak amit még a fönti fürdőben fogadtam meg, már lőttek.

Adam kérdőn fordult felém. Hogy is érhette volna meg, hogy most még nem vagyok képes kimenni azon az ajtón? Egyáltalán nem tudja most mi is zajlik bennem. Mivel a fiam gyásza nem hasonlított az enyémhez. - Még el kell intéznem valamit. Várj meg kint. Pár perc múlva már én is megyek- Mondtam nyugodt hangon neki, habár egyáltalán nem voltam az.