Életem lapokra vetve

1.fejezet : Minden történetnek van kezdete

Minden nagyon lassan zajlott le. Talán túlságosan is lassan. Alig vártam, hogy vége legyen az egésznek.

Pedig Őt temettük el. Ő tőle búcsúztam el örökre. Ő feküdt a koporsóban és Őt helyeztük el a föld alá.

Mégis, nehéz volt az emberek szemébe nézni és elmondani azt a hazugságot újra és újra, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Mert semmi sem volt rendben.

Egész végig borzalmasan éreztem magamat, így a temetés közepe tájt, félre kellett vonulnom. Egyedül.

Éppen rakták volna bele a frissen felásott földbe Őt, amikor elegem lett. Senkivel és semmivel sem törődve indultam el valamerre a fák között. Nem érdekelt, hogy hányan néznek utánam és súgnak össze a hátam mögött. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban megfulladok, ha egy percnél is több időt töltök ott.

Lépteim teljesen bizonytalanok voltak. Akár a szívem. Ami a szokott monoton lüktetése helyett elkezdett eszeveszettül kalimpálni.

Az időjárás még, most is olyan borzalmas volt, mint induláskor. Igazából egyáltalán nem akartam, hogy javuljon. Szerettem a hűvösben sétálni, miközben fújja a szél a hajszálakat a szemembe. Hallgatni a csendet, ahova még, a madarak dala sem szállingózik be. A temető ilyenkor volt a legszebb. Szeretem az egymás után sorakozó sírkövek feliratát olvasni, miközben nincsen körülöttem senki, aki rám szólhatna.

Nem illendő egy temetésen elmenni. Főleg, ha a férjedet temetik. - Teljesen bizonyos voltam abban, hogy Mrs.Gray valahogy, így panaszkodott a barátnőinek rólam.Vén szipirtyó. Még ilyenkor is pletykálkodik. Sajnos muszáj volt meghívnom, mert Mr.Gray, (Mrs.Gray férje) Ő neki volt a legjobb barátja. És itt volt neki is a helye. Míg nekem nem. Legalábbis akkor ezt éreztem.

Amikor már, úgy gondoltam, hogy kellően sokat sétáltam és már a lábam is sajgott a magassarkúmban, fogtam magamat és leültem egy közeli padra. A pad már öreg volt, piszkos és csúnya, de tökéletesen megfelelt arra a célra, hogy leüljek rá és végre elolvassam a naplót.

Már erre vártam azóta, amióta megleltem abban a széfben. A kíváncsiság pedig nagy úr.

Nem igazán számított sokat egy régi napló, ami egy halott ember széfjében lett találva. De engem mégis érdekelt. A halott ember, a férjem volt. Aki soha sem mesélt a múltjáról. Mindent a barátjaitól és a családjától tudtam meg. És ez az információ is rettentően csekély volt.

A fekete kabátzsebembe volt besüllyesztve, hogy bármikor könnyen elő tudjam venni. Abban a percben, ahogy kinyitottam a naplót minden érzelmem és gondolatom elszállt. Olyan volt, mintha hirtelen elvágtak volna egy pattanásig feszült kötelet. Az aggodalom, a szomorúság és a félelem, úgy párologtak el, mintha soha nem is létezhettek volna. Csakúgy, mint a tömkeleg gondolat az emberekről, a temetésről, az emlékekről és még Ő róla is. Mind eltűntek. Egyedül ami megmaradt az nem más volt, mint a kíváncsiság.

A napló belseje is éppolyan hívogató volt, mint a külseje. Az első oldalon nem volt semmi más, mint gyöngybetűkkel írott egyetlen egy szó.

Életem

* * *

1974. július. 22.

Kedves naplóm, a mai nap egyszerűen csodálatos volt. Persze az elejére ez nem igaz, de a végén minden jóra fordult. Akárcsak egy mesében...