Stages of grief (HUN)

Bevezetés

A nő halált megvető bátorsággal rugaszkodott el a léghordozó széléről. Természetesen Natashának (aki egy 4000 méteres ugrást is könnyed balett mozdulattá alakított) az ilyesfajta küldetés nem okozott gondot. Buckynak annál inkább.

Mióta emlékezett arra, hogy apja hogyan halt meg azon az ejtőernyős bevetésen még kamaszkorában, azóta erős tériszonya visszatérni látszott.

- Ne tököljön Barnes! - Hallotta mag Furyt a fülében ülő adóvevőn keresztül. Majd az igazgató egy szemernyivel lágyabb hangon folytatta.

- A levegőben nyíló portálokat Mr. Fantastic tervezte, csak ezekkel juthatnak be észrevétlenül Dr. Doom kúriájába.

- És ha Mr. Fantastic neve fémjelez valamit az működik is? - Bucky egy sóhaj keretében kilépett a semmibe, zuhanni kezdett.

- Megbízok Richards képességeiben... - A vonal elhalkult.

Bucky a süvítő szélben nem messze magától látta Natashát. Az ügynöknő nevetett. Nem is ő lenne ha nem élvezné ezt a feladatot.

Lassan közeledett feléjük a portál, s amint elnyelte a párost pillanatok alatt szállította őket a térben.

Bucky komoly veszélyét érezte annak, hogy hányni fog, miközben nem túl kecses földet éréséből próbált feltápászkodni. Natasha szokásához híven könnyedén, lábujjhegyen landolt mellette. Őt nem viselte meg annyira a gyors térváltás.

- Na mi az James? - Heccelte a férfit. - Máris kidőltél? A feladat részletei megvannak? Segítek, a hányást egyik pont sem foglalja magába.

- Betörni Doom birtokára. - Vergődte talpra magát Bucky. - És leállítani a projektjét amit a kormány nem engedélyezett.

- Bravó! Most pedig csipkedd magad!

- Igenis!

A kettejük közötti kapcsolat mélyebb volt, mint a munka által megkívánt barátság. Bucky szerette Natashát, Natasha szerette Buckyt. Egészen a Vörös Szoba óta, így Fury részéről logikus döntés volt, hogy párban küldje őket bevetésekre. Clintnek akadt pár ellenvetése, de ezt osztotta a gép, nem tehetett semmit. James még saját megítélése szerint is nagyobb sármmal bírt mint ő. De azért nem panaszkodhatott, Kate Bishop mellet volt munkája elég.

Bucky nesztelen lopakodásuk közben végig gondolta miféle csapdák állhatják még útjukat. Hő és nyomásérzékelők (nem probléma), katonák (sima ügy), maga Dr. Doom (rizikós de nem lehetetlen, és annak ismeretlen, törvényellenes fegyverprojektje (fogalma sincs). Ezeket az okokat még nem tartotta elegendőnek, hogy visszavonuljanak. Töretlenül haladtak előre...

Egészen addig amíg meg nem szólalt a riasztó.

Natasha megtorpant.

- Mit nem vettünk észre? - Kérdezte.

- Nem tudom. - Még a Tél Katonájának bizalma is meginogott egy kicsit. Már nem volt velük a meglepetés ereje. - Visszavonulót fújunk!

- Nem! Ha már itt vagyunk befejezzük. - Natasha válaszra sem várva futásba kapcsolt, partnere utána, ám jócskán lemaradt. Elveszett a vörös fényben úszó folyosók útvesztőjében. A fülsiketítő zajban hallására sem támaszkodhatott.

Mire kiért a ház szívét jelképező csarnokhoz, tucatnyi katona hevert vérbe fagyva mögötte.

És Doom ott volt, maga két méteres valójában a karmai közt vergődő Natashával. Számítottak érkezésére, több mint húsz pisztoly csövével nézett farkasszemet.

- Engedd el őt és akkor elmegyünk! - Próbálta leghatározottabb hangját megütni.

- Senki nem távozik élve, aki háborgatni meri Dr. Doom házát és annak népét! - Mennydörögtek a falak között Doom szavai. - Ügynököket küldenek, hogy azok a hátam mögött megakadályozzák nagyra törő terveimet! Ez a nap nem az én kudarcom napja! Öljék meg! - S Natashát katonáinak egy csoportja elé lökte.

- Ne! - De már késő volt. Bucky még sohasem látta a rémület csillanását a nő szemében, mégis, mikor a golyók a testébe csapódtak oly elveszettnek, egyedülinek tűnt. Csak ő létezett, mintha a nagy tenger közepén hánykódó hajótörött lett volna. Még kiáltott a segítségért, ugyanakkor már le is mondott róla.

Abban a pillanatban robbanás rázta meg a termet és a plafonon repedések cikáztak végig.

Bucky gondolkodás nélkül Natashára vetette magát, üvöltve tűrve a rázuhanó törmeléket, holott ösztönei már rég tudatták vele, hogy társában, szerelmében már nincsen élet. Még akkor is a test fölé görnyedt mikor elült a por. Kegyetlenül rázta a zokogás, miközben kitartóan védelmezte a menthetetlent. Egy határozott kéz szorította meg a vállát.

- Barnes... - Fury volt az. Hangja szokatlanul megtörten csengett. 

- Minden olyan... - Nyőgte Bucky, görnyedt testtartásba tornászva magát. Natasha arca maszatos volt, tekintete a plafonra meredt, vagy inkább csak annak a helyére. 

- Gyorsan történt. Már úton voltunk, de későn értünk ide. - Fury örök álomra zárta az élettelen szempárt. 

- Adja át a testet katona!

- Nem! - Kiáltotta Bucky és magához szorította Natashát. A vörös tincseket simogatta, mintha ettől gazdájukba visszatérne az élet. 

- Nem... - Erőt vett rajta a görcsös zokogás. Az események csak most kezdtek realizálódni benne. - Nem halhatott meg! Vigyék, vizsgálják meg!

- Hiszen maga is látja, hogy halálos találatot kapott. A legjobb amit tehetünk...

- Nem. - Állt fel Bucky, karjaiban szerelme hűlő testével. - Magam viszem el, akárhová is küldi. 

- Ez esetben kövessen. - Vezette Fury. 

Buckyt erős hányinger fogta el, mikor meglátta könyékig véres ruháját és protézisét. A vörös folyadék egyetlen egy cseppje sem tartozott ő hozzá. Máskor szégyellte volna, ha sírni látják, de most nem érdekelte. Hagyta, hadd zengjen fájdalmas kiáltásaitól az őket elszállító quinjet...