Körömfészek

Első fegyver

Biztos te is emlékszel azokra a lányokra, akik kicsit mások voltak, mint Te. Vagy az is lehet, hogy Te is pont egy ilyen lány vagy - kicsit más, mint a többi. Kicsit Idegen, kicsit Haragos, kicsit Kiszámíthatatlan, kicsit Eltemetett, kicsit Kiásott, kicsit Megzavart.

Windy az erdőben élt nagymamájával, a vén boszorkánnyal. A falubeli gyerekek utálták, mert a haja fekete csimbókos volt, hosszú és puha, mint egy furcsa állat fészke, mint egy hosszú palást, ami derék alatt kócosan gyűjtötte magába az őszi leveleket, a barna földet, a vékony ágakat, a tavaszi virágokat. A lába mindig csupasz volt, mint akit nem bánt sem kő sem tüske sem bogáncs - mintha minden elhúzódott volna útjából, mintha az erdő vigyázta volna minden lépését. Mintha Isten vigyázó tenyerén lépdelt volna. Senki sem szerette, kivéve a nagymamáját - a nagymamáját, aki egy nap eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt a réten, a fű meghajolt hosszú, fekete ruhája alatt, rőt hajába belekapott a szél. Mosolygott, integetett - ez volt az utolsó emléke róla.

A falusiaknak nem volt választásuk - muszáj volt befogadniuk, muszáj volt magukhoz venniük - különben a maguk szívében úgy érezték volna, Isten ellen valót cselekszenek. Az nem volt Isten ellen való, hogy megütötték. Sem az, amikor a gyerekeik kővel dobták meg. Mosolyogtak, kicsit nevettek - gyerekek.

Én már akkor tudtam, hogy hívni fog engem. Hogy szólítani fog.

Egy sötét napon, amikor az ég szürke volt és nehéz, a felhők mélyen az erdő tetejére lógatták hasukat, szinte földet értek lábaikkal - egy ilyen langyos, hamu színű napon a gyerekek úgy döntöttek, hogy az unalmukat Windyvel, a kis boszorkánnyal űzik el. Gallyszerű teremtmény volt, aki bár hasonlított egy emberre, de igazából csak alig: a karjai és a lábai olyan vékonyak voltak, mint a tiszafa ágai,és olyan fehérek, mint a margaréta virága. Nem volt nehéz elkapni, mert bár az elején mindig megugrott, mikor megérintették, ereje sosem volt, hogy igazán küzdjön. Húzatta magát, meztelen sarkait a földbe vájta, a hangja nagyon halk volt - talán hangot sem adott. Az ég dörgött, Isten haragudott. És a gyerekek csak taszigálták, lökdösték, húzták-vonták, egyre beljebb az erdőbe. Ott aztán egy öreg tölgyhöz kötözték, gallyakat hordtak köré, száraz faleveleket: apró máglyát építettek az apró boszorkánynak. Aztán az egyik hazaszaladt gyufáért. Sorra gyújtották fegyverüket, a száraz gallyakat célozták, ügyetlen pöckölések - a lángocskák mindig elaludtak mielőtt elérhették volna a rakást. Az ég egyre haragosabban morgott, alkonyodott, a szürkébe vörös vegyült és mélykék, halványlila, őz-bordó. A gyerekek végül megunták a lányt, hiszen az alig mocorgott, kiszabadulni is alig próbált. Nagyon halkan beszélt, nem is értették.  Otthagyták kikötve, vékony derekába a kötél mélyre vágott, karjai odapréselődtek a durva kéreghez, felvették annak mintáját. Az egyik fiú végül visszajött, tisztes távolban megállt és figyelt. Figyelte a lányt, aki fejét eddig lefele lógatta, most megemelte - a tekintete reménnyel telt meg és a fiú nevét mondta halk hangján. Az arca könnyes volt - vajon mióta sírhatott? A fiú közelebb lépett - közelebb és közelebb, lábai alatt az erdő szárazon recsegett és ropogott. Végül már egészen közel volt, barna bőre vibráló szín volt az alkonyatban, fekete szemei nyugodtak voltak, mint aki tudta, hogy ez lesz. Sercegés hangja hallatszódott, ahogyan gyufát gyújtott. Lehajolt, és a kis fadarabot az apró lánggal betette a száraz kis máglya fészkébe. Nézte, ahogyan füst éled, ahogyan a vékony lábak a fához szorulnak és a térdek megremegnek. Ahogyan a lány megpróbál kéreggé válni. Aztán felállt és vissza se nézve elszaladt - az ég tovább dörgött. És a lány mozogni kezdett, küszködni. Minden erejével a kötélnek feszült, dobálta magát, a hangja erősödött "segítség.. segítség..! Segítség!! SEGÍTSÉG!!". A tűz életre kelt, ruhája felé kapott roppanva, sisteregve, térdét érintette. Már nem volt hangja, a füsttől berekedt és kifáradva, sípolva vette a levegőt. A fejét megpróbálta magasan tartani, megpróbálta az eget nézni, annak tátogott kétségbeesésében - "segíts.". És akkor ott voltam Én. Végig ott voltam. És akkor életében először Rám nézett, mint aki akkor vett észre. A tekintetünk egymásba fonódott, közelebb léptem hozzá. Milyen kicsi volt hozzám képest.. milyen vékony, milyen törékeny. Nem volt egy jó test, nem volt egy erős test.