Perzselt világ /THE SORCH TRIALS FF./

2. fejezet - Minden megváltozik

Yvonne

A fejemben átható üresség kongott. Nem éreztem semmit, nem tudtam semmit, csak léteztem.
Azt hiszem, legszívesebben örökre így maradtam volna, gondtalanul lebegve a semmiben. Aztán valami láthatatlan erő ragadott meg, a vállam rázta, hogy felverjen a legszebb álmomból.

,, – Ébredj..."  – Csak ez visszhangott a fejemben. Ez volt az egyetlen hang, amely eljutott a tudatomig. Talán nem is létezett, csak a képzeletem tért öntudatához a hosszú kóma után.

– Ébredj!

De én nem akartam felébredni! Hiába küzdött ellene az egész lényem, mégis megtörtént. Éreztem elgémberedett testem minden porcikáját, mintha kiolvadtam volna. Valami más volt, mint ezelőtt. Végre nem éreztem gyengének magam, újra a régi voltam. Meg merem kockáztatni, hogy olyan, mint az Útvesztő előtt.

Kinyitottam a szemem, és élveztem a napsugarakat, amik az arcomat cirógatták. Ott a fűben fekve nem érdekelt semmi és senki, csak az eufórikus óceán, amely körbeölelt, és a mellkasomra telepedett. Virágok nyíltak körülöttem, hallottam a madarak csicsergését, és a víz lágy csobogását.

Boldogság.

Igen, határozottan boldog voltam. Százszor... ezerszer, milliószor szebb volt, mint az Útvesztőben töltött idők.
Az Útvesz...

Éles fájdalom hasított a fejembe. Útvesz... hogy is volt? Út... Útvesz... Út.. Útvesztő? Mi a fene az az Útvesztő?!

Tudtam, tudtam, hogy tudom. Legalábbis tudnom kellett volna, mi az. Valami megfosztott mindentől, már csak a fájó üresség létezett a fejemben.

– Útvesztő...

Ekkor már tudtam mi az. Csak nem olyan értelemben, mint ahogy azt szerettem volna. Mindent tudtam, azonban az emlékeimhez nem férhettem hozzá.

– Útvesztő.

Ahogy meghallottam a szót, valami láthatatlan erő kényszerített:

– A labirintus, az útvesztő világszerte számos kultúrában jelen van, az őskortól napjainkig. Értelmezése az idők során alig változott: „helyiségek és folyosók bonyolult hálózata, ahol az elrendezésből adódóan nehézségekbe ütközik a tájékozódás és a kijutás.”Tágabb értelemben így nevezünk minden olyan állandó vagy mobil tetszés szerinti anyagból készült struktúrát, amelynek az alaprajza komplex és bonyolult.

A szavak idegenek voltak, mintha nem is az én számból jöttek volna, mégis a hangom volt az egyetlen, amiből rájöttem, hogy valami noncs rendben: gépies volt, mintha nem is lennék magamnál beszéd közben. Egy gép hangját hallottam.

Az események kivehetetlenné gyorsultak. Alig pár hangfoszlány maradt belőlük.

,, – Asszonyom, frissítsem a memóriát?
– Ne. Még ne.

– Asszonyom, lehet, gond lesz belőle, ha minden eddigi emléke elveszik.

– Rendben. Akkor adjon hozzáférést az összes eddigi emlékéhez.

– Mindhez? Az Útvesztő előttiekhez is?

– Igen. Kivéve a mai napot. Azt törölje. Azt ráér megtudni, ha készen áll rá.

– Asszonyom, nem gondolja, hogy ebből ba...

– Csinálja!

– Igenis, Asszonyom... "

Levegőért kaptam. A nap folyamán most tértem először magamhoz. Eddig mintha nem is éltem volna. Az utolsó emlékem az volt, amint kijutunk az Út... Útvesz...

Megfeszítettem az állkapcsomat.

... Útvesztőből.

Egy vörös hajú lány ugrott a nyakamba. Pár pillanat erejéig fogalmam sem volt, ki az, majd az emlékeim súlyos ólomkerekei mozgásba lendültek, és lassan minden beugrott.

Re... Reb...

– Rebecca! – vidultam fel Rebecca látványától, és a felismeréstől egyszerre.

– Üdv a rezidenciámon! – mutatott körbe a tágas szobán.

Jobban végigmért, majd hirtelen elszörnyedt.

– Hát veled meg mi történt?!

– Hogy érted?

A csuklómon és a fejemen lévő nagy kötésekre mutatott. – Mi történt veled?

Hirtelen fogalmam sem volt, mi a fenét kellene mondanom, majd óriási, elképzelhetetlen erő késztetésére kibukott a hazugság.

– Nem emlékszel? Bevertem a fejem, mikor az egyik sirató fellökött.

– Nem verted be a fejed, és nem lökött fel semmilyen sirató – nézett rám értetlen fejjel.

– Dehogynem.

– Tessék?

– De. Fellökött egy sirató, mikor megpróbáltunk kijutni az... Ú... Útvesztőből... – bizonygattam.

– Tessék?

– Mit nem értesz ezen? – üvöltöttem rá.

– Yvonne! – emelte meg ő is a hangját. – A mi nyelvünkön beszélj, ha lehet.

– Mi? –  És valóban. Mostmár hallottam saját magam, amint kiejtem az idegem szavakat, amelyeket sosem tanultam. – Quoi?

Értetlenül meredtünk egymásra hosszú-hosszú percekig.
Végül Rebecca tért először magához.

– Ez meg mi volt?

– Je ne sais pas.

Annyira sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztünk.. Elképesztően szégyellem magam miatta. Mindössze annyi mentségem van, hogy rohadt sok minden történt azóta, mióta nem írtam, de tulajdonképpen semmi sem akadályozott meg abban, hogy írjak. Talán csak a kedv- és ötlethiány. Nem tudom megígérni, hogy rendszeresen lesznek részek, majd meglátjuk mi. Mindenesetre itt a várva várt rész, ha még vagytok itt valamennyien egyáltalán. Igen, tudom, rövid rész lett, de kérlek nézzétek el nekünk 🙏🙏

~K~