– Máday néni! Csokoládés piskóta! – köszöntötte Zsolti. Ilyet csak olyannak mond, akit tényleg nagyon kedvel.
___________________________________________
– A költészet napja van – csuktam be a könyvemet zavartan.
– Igaz is! – jutott Zsolti eszébe. – Máday néni, ön a múzsám. Ihlessen meg!
– Nagy Zsolt, hagyjál már!
___________________________________________
– Figyelj, bemész az aulába, és ott áll egy nő a szobor mellett. Majd ő eligazít – vágta rá visszafojtott mosollyal.
– Kösz – biccentett az elsős.
– De, hallod – szólt közbe Zsolti – nyugodtan tegezd le, őt mindenki csak Emikének hívja – bólogatott vadul.
___________________________________________
– Mi folyik itt? – lépett be Máday szigorúan.
– Itt? – nézett körül Ricsi értetlenül.
– Igen, itt.
– Témazárót írunk – közölte Dave, és arcán kedves, “jól viselkedtem” mosoly jelent meg.
– A tanárnő azt mondja, nem tud fegyelmezni titeket!
– Minket? De hát… – pislogott Andris.
– Nincs de hát. Zengett a folyosó tőletek! – kiáltott ránk Máday.
– Az a-sok terméből jött a zaj – mondta Zsolti. – Borzasztó egy társaság az. Alig tudtam koncentrálni a dolgozatomra, olyan lármásak. Remélem, azért jól sikerült.
___________________________________________
– Csókolom, Máday néni! – intett Zsolti a Jeanne d’Arc-szobor mellett álló igazgatóhelyettesnek. – Hétfőre kiderítem, hogy távoli rokonságban állunk-e egymással.
– Az kéne még nekem – sóhajtott Máday.
– Miért? Legyen a rokonom! Fogadjon örökbe! Nem bírok maga nélkül élni!
___________________________________________
– Máday néni! Felkérhetem? – kérdezte Zsolti.
– Nagy Zsolt, az agyamra mész! – fújtatott idegesen Máday.
– Ugyan már! Ropjunk egyet! Na, tessék jönni!…
___________________________________________
– Máday néni! – szólt rá Zsolti.
– Mi az?
– Szép vagyok? – igazgatta meg a parókáját.
– Igen, fiam, nagyon – legyintett Máday, mire mindannyian elnevettük magunkat.
___________________________________________
– Miért hallom a hangodat a másik épületben? – Mert nagyon tetszik engem szeretni – felelte Zsolti.
_
__________________________________________
– Máday néni, csókolom!- kiáltotta Zsolt.
– Mit akarsz, Nagy Zsolt? -kérdezte hűvösen az igazgatóhelyettes.
– Megölelhetem?- kérdezte.
___________________________________________
– Rendben – biccentett az ig. helyettes. – Rajtatok tartom a szemem.
– Itt tetszik hagyni nekünk? – kérdezte Zsolti. Ekkor nem bírtuk tovább, kitört belőlünk a röhögés. – Mert rakhatnánk, mondjuk, a tanári asztalra.
___________________________________________
– Nagy Zsolt! – szólt Máday utolsóként örök kedvencére.
– Tessék mondani, Máday néni! – pislogott nagyokat Zsolti.
– Normálisan nézel ki, és nem érkezett rád panasz. Nem szeretem, amikor így sunnyogsz. Mire készülsz? – kérdezte összehúzott szemmel.
– Máday néni, ne tessék már gyanúsítgatni. Én igyekszem belopni magam az ön szívébe, annyira bánt, hogy így tetszik viselkedni velem.
___________________________________________
– Mi ez a lárma? – lépett be Máday a terembe, mire mindenki odakapta a fejét.
– Csóközön – intett Zsolti.
– Nagy Pavarotti Zsolt! Miért hallom a hangodat a másik épületben?
– Mert nagyon tetszik engem szeretni – felelte Zsolti.
___________________________________________
– Máday néni! – kapkodta a fejét Zsolti, akin továbbra is Karcsi szemüvege volt. – Hú, de közel tetszik lenni. Látom a pórusait!
___________________________________________
– Szóval a visszatérő rémálmom. Bejövök a suliba, és Máday habzó szájjal üvölt, vérben forognak a szemei, és…
– Zsolti, ugye? – szakította félbe a doki.
– Ja.
– Szeretettel várlak szeptemberben. Megkapod a hétfő délutánokat.
___________________________________________
– Szeptemberben leléptek Párizsba? Én mindjárt besza… – kezdte.
– Nagy Zsolt, pontosan mit csinálsz mindjárt? – kérdezte Máday az ajtón kilépve.
– Mindjárt besza… mbázok a suliba – improvizált.
– Kezdheted is. – utasította. Zsolti állta a szavát, és idétlenül táncikálva “felszambázott” a lépcsőn, majd Máday mellé érve az ig. helyettes felé nyújtotta a kezét. – Hola, chica! – vigyorgott rá.
___________________________________________
– Tetszik kérni rizst?
– Parancsolsz?
– Rizs – emelt ki Zsolti egy műanyag tálat, és felnyitotta a tetejét.
– Ez nagyon kedves, de nem – közölte Máday csodálkozva.
– Értem. Ubit? – húzott ki Zsolti a táskájából egy kígyóuborkát (?).
– Nem, azt sem.
– Jó. Éééés – matatott Zsolti – parit csak tetszik kérni – vett ki egy doboz koktélparadicsomot.
– Mi lenne, ha felszállnál a buszra?
– De türelmetlenek vagyunk ma reggel – motyogta Zsolti
___________________________________________
– Nagy Zsolt! – ült ki a döbbenet Máday arcára. – Egészen pontosan mit keresel a logikai délutánon???
– Máday néni! – tárta szét a karját Zsolti sértődötten. – Azt tetszik feltételezni, hogy én hülye vagyok???
___________________________________________
– Was kostet das Zimmer? – kérdezte.
– Nagy Zsolt, utoljára mondom, hogy fejezd be! – üvöltötte el magát Máday. – Te sose fáradsz el?
– Nein – vigyorgott Zsolti
___________________________________________
– Máday néni! – állt fel Zsolti újra. – Én biztosan visszajövök majd. Szeretem magát! – tette a szívére a kezét. Máday sóhajtva bólintott.
– Nagy Zsolt! Én is bírlak
