A korona súlya

Ébredés

   Lassan kinyitottam a szemem, borzasztóan fájt a fejem és a testem is néhány helyen. A fény vakítónak tűnt ahogy kinyitottam a szemem ezért inkább visszacsuktam és kis idő múlva újra próbálkoztam. A hátamon feküdtem és meg sem mozdultam, ezért csak a szememmel néztem széjjel, hogy hol is vagyok. De mégis hol vagyok? A hely egyáltalán nem volt ismerős. Egy elég rozoga és régi épületben voltam, a földön feküdtem valami pokróc szerűségen és csak most vettem észre, hogy mennyire kényelmetlen. Kicsit felemeltem a fejem és egy lányt pillantottam meg, hosszú szőke haja eltakarta az arcát de láttam, hogy épp egy könyvet olvas. Ahogy egyre jobban felemeltem a fejem észrevett és azonnal becsukta a könyvet majd odajött hozzám.

- Végre felébredtél! Azt hittem sosem fogsz magadhoz térni! – a lány szinte mérges szavaitól meglepődtem. A kinézetéből azt hihetné az ember, hogy egy szelíd és végtelenül kedves és törődő lány, de úgy tűnik, hogy az ártatlan külső egy szigorú ént takar. – Hogy érzed magad? – kérdezte kis szünet, már sokkal kedvesebben miután látta, hogy sikerült meglepnie.

- Sajog mindenem... - válaszoltam őszintén, de ekkor kezdtek a kérdések megfogalmazódni bennem. – Mellesleg te ki vagy? És hol vagyunk?

- Az vagyok, aki felkapart a földről és elcipelt ideáig! Valószínűleg ogrék fosztottak ki... Úgy néz ki nem jártál még erre. Hogy hívnak? – ismét kiabált velem, de a mondat végére újra szelídebben és kicsit aggódva kérdezett.

A kérdésre azonnal nyitottam volna válaszra a számat, de rájöttem, hogy nem tudok mit válaszolni. Talán a világ legegyszerűbb kérdését tették fel most nekem és én képtelen vagyok választ adni rá. Mi a nevem? A kérdést legszívesebben én tenném fel neki.

- Nem tudom. Nem emlékszem semmire. Sem a nevemre, sem arra, hogy ki vagyok vagy honnan jöttem. Téged hogy hívnak? – kellemetlenül éreztem magam és nagyon tudatlannak. Pánikba kellene esnem ha nem tudom megmondani a saját nevem? Inkább terelem a témát...

- Dahyun... - mondta kicsit félénken. De legalább most nem kiabált. Valószínűleg őt is meglepte, hogy ennyire könnyedén beszélek annak ellenére, hogy fogalmam sincs semmiről. – A nyomokból amik voltak körülötted, tippem szerint lóval jöhettél, elég messziről ami az ogre támadása után biztosan megijedt, te leestél a lóról, az ogre pedig leütött és kifosztott. Maradhatsz itt, amíg jobban nem leszel. Ez egy árvaház, befogadunk egy időre.

- Mond, mi az az ogre? – a szavait egyszerűen alig bírtam felfogni, túl sok információt kapott az agyam egyszerre. Ló, ogre, támadás? Arra kérdeztem rá amit egyáltalán nem értettem.

- Az ogrék óriás szörnyek. Akik erre laknak már ismerik őket, ezért gondolom, hogy messziről jöhettél. Este a gyanútlan embereket van, hogy megtámadják és elveszik a páncélzatukat vagy a dolgokat amik nála vannak mert imádják az emberi dolgokat gyűjtögetni. Mellesleg nem esznek embert és nem is veszélyesek, ha önként nekik adod ami megtetszik nekik. – magyarázta én pedig csodálattal hallgattam. Micsoda lények élnek itt. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami, egy betű:

- V. Azt hiszem így hívnak. – mondtam elgondolkodva mert a kijelentés engem is meglepett, talán ez csak a kezdőbetű.

- V? Milyen furcsa név.

Azt vettem észre, hogy a résnyire nyitott ajtónál sok kíváncsi szempár leskelődik, majd egy hosszú, fekete hajú kislány bedugta a fejét és így szólt:

- Unnie, köszönhetünk neki?

- Persze, gyertek be. – mondta Dahyun, most a hangjából kedvesség érződött. – De ne faggassátok, nem emlékszik semmire.