Havas börtön

1. rész

Hóvihar csípte Julianna arcát, amint a városházának sebtében kinevezett épület felé araszolt a nagy hótengerben. Bár a dermesztő fagy és hófúvás csupán pár napja csapott le Egyencsúcs városkájára, néhány épületet már maga alá temetett a fagyos fehérség. Sokakat foglyul ejtett saját otthonában, kiknek számos csoportja sosem hagyja el azt élve.

Az ítéletidő hamar elzárta a települést a külvilágtól. A hegyről, mely csúcsán a város épült, csupán egyetlen út vezetett egy hágón át, majd kacskaringós szerpentineken keresztül. Ám most ezt fagyott torlasz zárta le. Máskülönben a hegyoldal túl meredek volt. Légi segítség se érkezhetett, ilyen erős szélben nincs pilóta, ki épségben elnavigál egy repülőt vagy helikoptert. De térjünk vissza Julianna történetéhez!

A városházára beérve gyorsan levetette nagykabátját, s hamar a tűz közelébe húzódott. A tüzelő rémisztő sebességgel fogyott a raktárból. Hamarosan könyveket kell majd égetni, vagy régi bútorokat, elhagyott faépületeket, máskülönben a fagy lesz a vesztük. Néhányan félelmetesebbnek látták a fagy problémáját a fogyó élelmiszerkészletek réménél is!

Mikor kellőképpen átmelegedett, a tanácsterembe vitt Julianna útja. Nem volt nagy helyiség, és inkább praktikusan, mintsem kényelmesen volt berendezve, ám nem hiányzott a város döntéshozóihoz illő kellő elegancia. Egy hosszú asztal uralta a terem közepét, két oldalán kényelmesnek tűnő székekkel. A hosszúra merőlegesen egy íróasztal állt, a polgármester helye. Mögötte és a szemközti falon egy-egy kandalló ontotta a meleget. Egyik oldalt ablakok, másik oldalt könyvespolcok sorakoztak. Világításról pedig a jókora csillár gondoskodott, mely gyertyái most hidegen fehérlettek a szürke, felhők által tompított fényben.

Kevesen tartózkodtak csupán a teremben, ugyanis a tanácsnokok jó része csapdába esett saját otthonában. Jelen volt viszont a város főorvosa, valamint a raktár vezetője is. Mindenki arca fáradtságot tükrözött, s a legtöbb szem mélyén ott csillogott az aggodalom, sőt, félelem is. Mikor a polgármester belépett, mindenki elhallgatott, igaz, az előtt se beszéltek sokat. Julianna leült asztalához, mélyet sóhajtott, s feltette a mindenki általtal retteget válaszokhoz vezető első kérdést:

- Meddig tudunk kitartani élelemmel és tüzelővel?

Síri csend. Arcokon gyászos ábrázat. Bizakodásnak nyoma sincs. A raktáros vette magához a szót. Halkan beszélt, a hangos szavaknak ily gyászos időkben keresnivalójuk sincs a tanácsteremben.

- Élelemmel még akár hetekig! Vízzel nyilván nem lesz gond, hisz' hó vesz minket körül, mindaddig, míg fel tudjuk olvasztani... Tűzifánk viszont kevés maradt, szenünk még kevesebb! Úgy saccolom, egy hétnél tovább nem tartanak ki...

- Hányan haltak meg?

Ismét csend, ám most a gyászé, és nem a reménytelenségé. Dr. Tavy tett most jelentést, hasonlóan halkan beszélve.

- Eddig öten fagytak halálra, de még több várható... Főleg a fiatalok és idősek – hangja kissé megbicsaklott.

Most percekig nem hangzott el egyetlen szó sem. Mindenki megpróbálta megemészteni a hírt.

- Ez így tarthatatlan! – Csattant fel hirtelen az egyik tanácstag. – A modern időkben hogy történhet ilyen szörnyűség?! Mire vannak a meteorológusok, ha nem arra, hogy egy ilyet megjósoljanak? Erre itt ragadtunk, elzárva mindenkitől, elektromosság híján, minden kapcsolat híján! Még tollaink sincsenek! Szégyenszemre pennákat kellett elővennünk és fagyott tintát olvasztanunk, festeni a már felesleges, használt papírokat, hogy egyáltalán leltározni tudjunk!

Körbepillantott, vett egy mély levegőt, majd még egyet, s csupán ez után mondta ki a konklúziót, mit senki se mert.

- Az expedíció az egyetlen...

Julianna azonnal beléfojtotta a szót.

- Lehetetlen! Thelon, amit kérsz, lehetetlen, öngyilkosság! Gondolj csak az első kísérletre!