Havas börtön

2. rész

- Az expedíció az egyetlen...

Julianna azonnal beléfojtotta a szót.

- Lehetetlen! Thelon, amit kérsz, lehetetlen, öngyilkosság! Gondolj csak az első kísérletre!

Mindannyiuk emlékezetében élesen élt, mi történt a hóvihar első reggelén. A vállalkozást expedíció néven emlegették, s a lényege egy lehetséges kiút keresése volt. Hegymászókból álló csapat vállalkozott a szakadék falán való leereszkedéssel. Eleinte minden simán ment, de a huszadik méternél...

Fokozatosan rögzítették köteleiket a sziklafalon, csökkentve a szél lengető erejét. Lassan ereszkedtek le, spórolva minden energiával. Természetesen egy idő után megtapasztalták, mennyire fárasztó tud lenni, mikor egy vihar próbál kemény kőfalhoz csapni minden egyes pillanatban.

Egy fiatalabb mászó volt a szerencséetlen.

Megpróbálta egy újabb szeggel megerősíteni kötelét, de nem volt elég gyors. Egy hirtelen löket megkapta, s elszakította a faltól. Úgy függött a rövid kötelén, mint egy ólominga, ám a sziklát újra megragadni nem volt alkalma. Eszébe sem jutott, hogy megpróbáljon feljebb mászni a kötélen, a félelem minden egyes értelmes gondolatot kisöpört fejéből. Nem volt más gondolata, mint az élni akarás. Folyton a falban keresett kapaszkodót, sajnos sikertelenül, míg végül egy végzetes fuvallat véget vetett elkeseredett próbálkozásainak...

A mászók többsége hasonló sorsra jutott. Egy idő után a túlélők morálja is megtört. Egyre többen és többen indultak meg felfelé a hegyen, a biztonsággal már kevesebbet törődve. A menekülők veszte lett e könnyelműség. Csupán egy mászó jutott vissza élve a csúcsra, ő is kimerülten és elkeseredetten dobta le magáról felszerelését, és könnyektől alig látva botorkált haza. Bezárkózott.

Barátai, családtagjai hiába keresték, nem válaszolt. Az előbbiek voltak azok, kik, kis trükkel bár, de bejutottak a házba. Sikerült feltörniük a bejárati ajtó zárját. Csupán barátjuk holttestét találták meg. Önkezűleg vetett véget életének, a gyógyszerek és alkohol bódító és kíméletesen ölő kombinációját választotta fájdalmai végleges enyhítésére. A polgármester utólagosan városi kitüntetésben észesítette bátorságáért, és másnap (azaz a történetünk „ma" napján) eltemették. Szinte az egész város elkísérte utolsó útjára.

Senki sem akart még egy hasonló expedíciót megreszkírozni, hiszen az egyenesen öngyilkosságnak számított. De sajnos a tanács hiába törte a fejét, semmilyen használható ötlet nem jutott eszébe. Mintegy ötperces várakozás után Thelon ragadta magához újra a szót:

- Elhiszem, hogy öngyilkosságnak tűnik, de más kiutat nem látok. Ha ti igen, szóljatok!

- Thelon... - Próbálta beléfojtani a szót Julianna, de a tanácstag folytatta.

- Ha így folytatódik, halálra fagyunk vagy éhen halunk! Ez az expedíció sok halált követel majd, ez igaz, de van esély, én legalábbis látok esélyt, hogy páran megmenekülnek. Ha maradunk, senki sem menekülhet meg, mert még ha el is áll a vihar, hosszú, míg az út megtisztul... 

- Egyet... khm...- Kezdte az orvos először halkan és félénken, de aztán határozottabban folytatta:

- Egyetértek Thelonnal! Itt csak elvisz a hipotermia vagy éhhalál. Ha van esély, hogy egy, legalább egy is élve megússza az expedíciót, az máris legalább eggyel több túlélőt jelent!

- Értem, hogy így látjátok a helyzetet, de nem biztos, hogy a vihar olyan sokáig kitart! – Vetette föl Julianna. – Lehet, hogy pár napon belül eláll!

- És? Az út zárva marad! – Szólt Thelon.

- Az lehet, de helikopter még jöhet, ha már nincs szél!

- Értelek, Julianna, de ez hiú ábránd... - Most ismét az orvos szólalt föl. – De ha nem áll el a szél?

– Eláll, én hiszem – Julianna mintha ezt magának mondta volna biztatásképpen, olyan halkan szólt.

- És ha neml? – Kérdezte a raktáros.

- Akkor még mindig megpróbálhatjuk az expedíciót! – Próbálkozott tovább a polgármester. Valahogy nem akarta elfojtani magában a remény szikráját.

- Kétlem, Julianna.

- De Dr. Tavy...

- Már mind fáradtak, kimerültek leszünk, Térj észhez! Minél többet várunk, annál inkább legyengülünk! Nincs elég élelem, a hideg meg lassan, de biztosan egyre mélyebbre fúrja magát belénk! Nincs időnk!

- De... - Már semmi értelmes érve nem maradt.

- El kell fogadnod, Julianna, hogy a reményed szikrája, a szélcsendé, már kihunyt.

Sokadszorra is csend. Minden szem a polgármesterre szegeződött. Szavak nélkül eldöntötték, hogy bár az ő beleegyezése nélkül is megindíthatnák a mentést, meg kell győzniük Juliannát. Mintha ők se nem lettek volna biztosak döntésük helyességében mindaddig, míg Julianna, a remény képviselője fel nem adja. Az ő visszakozása azt jelentené, tényleg, de tényleg nincs maradásuk a fagyott városban.

Vártak, csendben, mind Juliannára szegezve tekintetüket, ki hol egyikre, hol másikra pillantott. Néha mintha mondani akart volna valamit, de mielőtt egy hang is elhagyhatta volna torkát, elszállt a mondanivalója. Ám közben folyamatosan törte a fejét, hátha talál más lehetőséget. A gondolatok csak úgy röpködtek agyában, hol teljes volt a káosz.

„Remény, Pandora szelencéjének utolsója... Ha elengedem, marad-e valamim? És tényleg, megéri a kockázat, hogy mindenki meghal? Melyik láng nagyobb? Melyik reményé? A vihar elültéé, vagy az expedíció néhány túlélőjéé? Mert hát a vihar már egy jó ideje tombol... Eljött a cselekvés ideje? Miért, miért nem látom azt, hogy bármelyik is akár egy kicsit is helyes út lenne?! Nos... döntöttem..."

- Készítsétek fel a városlakókat, holnap... holnap elindulunk a sziklafalon!