Az Univerzum Tanácsa (Befejezett)

Ki hitte volna...?

Helló Mindenki!

Én és a megbeszélt időpontok valahogy nem tudunk együtt működni. Azt hittem, hogy már az utolsó fejezet vár csak feltöltésre – erre kiderül, hogy nem! Mindenesetre ezután már csak két fejezet és egy epilógus várható. Ha bármiféle extra tartalmat hozzácsapnék a történethez, akkor az sokkal-sokkal később fog megtörténni.

És most elköszönök a még itt lévőktől: Ciaó!

Fanni

Jeremy hangos nyögéssel ébredt. Rögtön beverte a fejét, mire még átkozódott egy sort, magában azon merengve, hogy vajon miért kezdődik így minden reggele? Vagy talán nem is reggel van, folytatta megkezdett gondolatmenetét. Aztán szépen lassan minden eszébe jutott.

Először a több millió és még pár szín, ami akkor került szemei elé, amikor áthurcolták a portálon. Aztán sötétség, majd egy furcsa érzés, mintha... Lebegne? Hasonlított arra, amit az álmában átélt. Ezután itt ébredt. Körbe fordította a fejét - most ügyelve arra, hogy ne verje be. Egy egyszerű kis fekete, téglalap alakú szobában volt, aminek az egyik hosszabb falát rácsok foglalták el. Egy ajtó nyílt a bal oldalon, benézve oda egy fürdőhelyiséget talált, az alapfelszerelésekkel, úgy, mint fürdőkád, mosdókagyló és egy vécé. A főszobában csak egy ágy volt, felette abszolút alacsony mennyezettel. (Ami biztos, hogy nem lehetett véletlen, mert a szoba többi részében már magasan volt a mennyezet. Bunkó Historia és/vagy Vitamors vagy kicsoda!)

Még egy valamit észrevett. Bellus eltűnt. Szíve összeszorult a mellkasában. Rájött, hogy valahol mélyen reménykedett benne, hogy a kis valami megmenti. De most ez a remény is szertefoszlott.

Jeremy egyedül volt a sötétben. Összekuporodott az ágyon és a fal felé fordult. Ki fogja álmodni magát innen, döntötte el. Neki látott, hogy beteljesítse ezt az elképzelést és hamarosan újra elaludt.

***

- Nem hiszem el, hogy ilyen felelőtlen vagy!

Historia hangja végigszáguldott a téren és szinte lerepítette Cassandrát a székről, amire le kellett ülnie. A jövő plexora megremegett. Félt, ez tisztán látszott megtört és reményveszetten szomorú zöld szemeiből, már amennyit göndör, vörös haja látni engedett belőle. Ő sosem akart rosszat, de valahogy mindig mindent elrontott. Egy kósza könnycsepp talált magának utat szeplői között. Vitamors undorodva felhorkant.

- Most persze eljátszod, hogy semmi sem a te hibád és hogy véletlen volt, nem? Szánalmas... Nem is értem, hogy választhatott pont téged Caritas - mondta ki az utolsó szavakat, de úgy, mintha egy kígyó sziszegett volna. Cassandra ekkor már hangosan sírt. A kihallgatószoba (pont olyan, mint a filmekben, csak tágasabb és teljesen kivilágított, szürke linóleumpadlóval) csak úgy visszhangzott tőle.

Hangos dörrenéssel csapódott ki az ajtó - pont úgy, ahogy az ilyen pillanatokban várható felmentő sereg megérkezésekor szokott lenni. Az emlegetett isten viharzott be, a két Aaronnal a nyomában.

- Cassandra! - kiáltott fel, mire a vörös hajú fiatal lány felemelte sírástól puffadt arcát. Kissé pufi vonásai egy pillanatra mosoly-féleséget formáztak.

- Újra önmagad vagy, úrnőm - szólt, remegő és sírástól rekedt hangon. De az egykor Hélia néven emlegetett fiatal nőt ez nem érdekelte.

- Mi történt veled, te szegény lány? - odalépett és letérdelt plexora lábai elé, megfogva annak kezeit. - Jól vagy, kis boszorkányom?

A rózsaszínes ajkakra mosoly költözött.