- Jó napot - köszönt a nőnek Charlotte - Charlotte Carswood vagyok, - mutatkozott be neki - ő pedig a férjem Stephen Carswood, mi vezetjük az Akadémiát. A férfi bólintott egyet felé.
- Jó napot, Isidora Graystars vagyok - mutatkozott be ő is, amikor hallották hogy nyílik az ajtó. Isabell és Nikol volt az. A lány amint meglátta az anyját sebesen vágtatott végig a helyiségen és a karjaiba vetette magát. Úgy ölelte mint még soha miközben könnyek egész zápora hullott a szeméből a boldogságtól. Ugyan ez elmondható volt Isidoráról is, hatalmas erővel szorította magához, de azért oda figyelt, hogy fájdalmat ne okozzon ezzel. A többiek mosollyal az arcukon csak figyelték hogy mi történik. Mikor elváltak egymástól odafordultak Charlotte-ékhoz.
- Kérem, ne haragudjanak de annyira aggódtam.... - szabadkozott a nő de Charlotte félbeszakította - ugyan ez teljesen érthető, nincsen semmi baj - felelte, mire Isabell anyja elmosolyodott - de ha nem gond szeretnénk önnek feltenni pár kérdést. - fejezte be a mondatot.
- Persze, nem baj - egyezett bele, majd az asztalhoz mentek es körül ülték.
Charlotte meglepetésére Stephen szólalt meg először.
- El tudná nekünk mondani, hogy mi történt vagy, hogy mire emlékszik? - kérdezte
- Hát, otthon voltam, előbb hazaértem a munkából és elkezdtem egy kicsit takarítani, aztán hallottam valami hangot amit nem tudtam mihez hasonlítani.
- Milyen hangot hallott? - kérdezte azonnal Charlotte.
- Olyan volt mintha valami vagy valaki hörögne vagy morogna, de nem tudtam hogy mi lehet mert nincs kutyánk meg semmijen házi állatunk amihez hasonlítani tudtam volna, tehát úgy döntöttem hogy megnézem mi az....- miközben mesélt az a 4 szempár úgy nézte, olyan koncentrációval figyelte mintha rá lenne szögezve.
- a szobámból hallatszódott tehát benyitottam és láttam hogy az ablak be van törve, egy ember van a szobámban es kutat a fiókomban a személyes dolgaim között, persze azonnal rá kiabáltam, mire ő lassan felemelte a fejét majd felém fordult elvigyorodva. Utána észrevettem, hogy lassan kezd átalakulni valamiféle sötét masszává, a szemei olyanok mint valami fehér folt, lába nem volt mintha csak lebegett volna, a karjai végződését az egyiket leginkább egy karomhoz a másikat egy késhez tudtam hasonlítani....
- Én is ugyanezt láttam - szólt közbe Isabell.
-.... Majd rám támadt - folytatta a nő - megvágott és karmolt egyszerre - mondta majd a lábán a sebek helyét mutatta, ahol már a gyógyító Minta megtette a hatását - kifutottam a nappaliba de utolért és leütött, elterültem a földön majd valószínűleg elájultam, mert mire magamhoz tértem akkor már itt voltam az Akadémián. - fejezte be a történetet Isidora.
Mindenki döbbenten bámult a nőre, még a lány is.
- Ennyi? - kérdezte Charlotte.
- Igen - válaszolt.
- Akkor most fel teszünk még egy pár kérdést.... - mondta Stephen de Isabell félbe szakította.
- Igen, például mért nem mondtad el, hogy mi fantomvadászok vagyunk, hogy mások vagyunk mint a többiek? - kérdezte, majd anyjára meredt, tekintete kíváncsiságról, megvetésről és egy kicsi haragról árulkodott - mért így kell megtudjam, hogy majdnem valami tejszínes massza lekaszabolja a fejem?!
- Isabell, ne haragudj de ennek nem most van az ideje hogy meg kérdezd - szólt Charlotte - majd ha négyszemközt lesztek.
- Gyere, menjünk el valahova - szólt Nikol aki eddig csöndben figyelte az eseményeket - láttad már ezt a részét a városnak?
- Nem - válaszolt a lány
- Óóóó remek, akkor kövess, körbe vezetlek addig - ajánlotta fel a fiú.
- Rendben - egyezett bele a fiú kérlelő pillantását látva, amiben félig meddig el is mosolyodott.
- Nagyszerű - mondta Stephen - de ne legyetek el sokáig, sötétedéskor gyertek haza - szögezte le a férfi.
- Úgy lesz - és már ki is mentek az ajtón.
- Nem értem mért nem kérdezhettem meg - tűnődött a lány egy kicsit bosszúsan.
- Mert ez egy kicsit magán jellegű, hogy mért nem mondta el neked, meg a témához kapcsolódóan de egy picit mas jellegű dolgokat is fognak kérdezni. - ismertette a fiú.
Milyen más jellegűekre gondolsz? - kérdezte Isabell, szemében kíváncsiság égett, ezzel a tekintettel meredt Nikolra.
- Például hogy ki az apád, melyik családhoz tartoztok - ismertett néhány lehetséges kérdést a lánnyal.
- Én nem tudom ki az apám, anya soha nem beszélt róla - döbbent rá ismét, mint ahogy már kicsi kora mindig.
- Na de mindegy, most ne ezen agyaljunk, majd akkor gondolkodhatsz ezen amikor vissza értünk, mert valószínűleg tőled is fognak kérdezni - mondta Nikol, ekkor már kint haladtak az eggyik utcán.
- Rendben, de akkor most mesélj valamit magadról te - mondta a fiúnak és elmosolyodott.
- Huhaa, hát hol kezdjem? - kérdezte meglepettségében.
- Ömm... Mondjuk a legelején - felelte a lány és elnevette magát - miket csinálnak a fantomvadászok, miket csináltál amiben, ugye, nekem nem volt részem, vagyis még nem? - tette fel az első kérdését Isabell kezdésként.
- Háááát, rengeteg gyakorlással jár, nagyon sokat kell edzeni - kezdte el Nikol - majd neked is valószínűleg el kell kezdened most hogy kiderült te is fantomvadász vagy, legalábbis remélem majd elkezded, személy szerint én nagyon örülnék neki - mondta a fiú majd úgy elvörösödött, hogy akármennyire próbálta elrejteni, nem tudta, persze Isabell észrevette és ő is bele pirult.
- De amúgy - folytatta Nikol miután sikerült vissza nyernie a rendes arc színét és újra a lányra tudott nézni - mindenféle fegyverekkel tanulunk harcolni, védekezni, egyensúlyozni meg ehhez hasonlók.
- Húú de jóó, annak figyelembe vételével, hogy azt mondtad sok gyakorlással jár, meg sok időbe tart, de szívesen ki próbálom - mondta nagy lelkesedéssel a lány.
- Tényleg?! - kérdezte hatalmas boldogsággal a hangjában a fiú - akkor majd segítek neked, edzhetnénk együtt - ajánlotta fel rögtön a segítséget - persze csak ha szeretnél.
- Igen, de jó lenne - mondta boldogsággal teli hangon a lány.
- Szeretnék neked mutatni egy helyet amit csak én tudok - mondta a lánynak majd egy kis utcába vezette a lányt. Egy olyan részén lyukadtak ki ami meglehetősen nagyon szép volt, folyó part mellett egy kicsi félre eső rész, olyan ahol ők ki látták de más nem látott be. Ott töltötték az idő nagy részét és rengeteget beszélgettek, majd mikor már észrevették, hogy lassan sötét van rohantak vissza az Akadémiára. Még időben vissza értek de szinte nem bírták elszakadni egymástól annyira beszélgettek, de sajnos a végén muszály volt. Nikol a szobájához kísérte Isabellt aki megköszönte a városnézést majd nyújtotta a kezét kezfogásra de a lány nagy meglepetésére a fiú fogta és szorosan magához ölelte. Mire a lány észbe kapott már el is engedte és elszaladt a folyosón. Mivel Isabell nem tudta mire vélni, vágott egy döbbent arcot majd be ment a szobába ahol mint észre vette az anyukája már várta.
- Szia - köszönt a lánynak az ágyon ülő személy
- Szia - köszönt vissza a lány.
- Gondolom rengeteg kérdésed van - mondta Isidora.
- Hát igen - közölte anyukájával - de gondolom várható volt.
- Persze, úgy hogy gyere ide mellém és ülj le - kérte lányát.
- Mért? - kérdezte tőle a lány.
- Úgy érzem itt az idő, hogy úgy nagy vonalakban elmeséljem kik is vagyunk mi - ismertette a lányával a szándékát.
Isabell leült az anyja mellé.
- Hallgatlak - mondta az anyjának azzal a jelleggel, hogy kezdheti, majd Isidora elkezdte.
Köszönöm szépen hogy elolvastad. 😊😊😁😀
Remélem tetszett! 😍😘
Nagyon nagyon sajnalom hogy ilyen sokáig tartott de nagyon nem volt ihletem.
