m i n u t i a e ⇻ ᵏ ᵖ ᵒ ᵖ ᵒ ⁿ ᵉ ˢ ʰ ᵒ ᵗ ˢ ⟪нυη⟫

the clouds above us ➛ meanie

Tisztán emlékszem arra a napra.

Édes nevetésed együtt táncolt a virágok illatától terhes lágy, tavaszi szellővel, mi apró szirmokat pihentetett meg puha tincseid között, csupán fokozva a már fokozhatatlannak hitt szépséged.

Elbűvölő voltál, szívem alig tudott betelni látványoddal, hangoddal, íriszeid boldog csillogásával. Ezt akartam látni, folytonosan, ám tudtam, ez csupán gyermeki vágy, álomkép; semmilyen boldogság sem tart örökké, nincs végtelen, egyszer minden eléri az utolsó lapot, mit csupán az emlék pörget vissza, semmi több.

Apró sóhajt megeresztve vezettem karjaim hátam mögé, azon támaszkodva, miközben tekintetem az égre emelve fürkésztem a hófehér bárányfelhőket, hallgatva lágy dúdolásod - kissé hamiskás hangod volt, engem mégis minden alkalommal melegséggel öntött el; tulajdonképpen minden, ami te voltál, forróságba borította mellkasom.

- Mingyu - szólítottál meg halkan, megtörten, mitől a bordáim közt verdeső ketyere mélyet, fájdalmasat dobbant. Nem akartam, hogy akár egy pillanatra is szomorú légy...

- Hm? - fordultam feléd, keresve szemeid, ám te csak az előtted lengedező százszorszépeket mustráltad, végigsimítva a parányi virágokon.

- Ugye minden rendben lesz? - kérdésed hallatán gyomrom görcsbe rándult, megfeszítve izmaim, és hiába próbáltam nyugalmat engedni testemre, majd átadni számodra, nem ment. Ugyanolyan kétségbeesett voltam, mint te, ugyanúgy szenvedtem a tudattól, hogy mindaz, mit eddig egymás mosolyával átéltünk, akármikor szétporladhat, semmivé válhat.

- Nem tudom... - ingattam meg fejem, hasztalan válasszal szolgálva, ám hazudni sem akartam, mi szerint minden jól fog menni. Nem tudhattuk, egyikünk sem, hogy mit szánt a sors kettőnknek, neked s nekem. Talán kegyelemmel tekint ránk, talán széttipor bennünket, ki tudja, de én megesküdtem, akármi történjék, nem eresztelek, s ha bármikor külön utakra sodródnánk, újra összefonnám ujjaink, szorosabban tartva téged, mint valaha.

- Félek - lehelted magad elé, megremegve, miközben tompán csillogó pillantásaid a felettünk úszó, gondtalan felhőket kutatták - tudtam, mire gondolsz. - Mi lesz veled, ha elmegyek? - Tévedtem. Fogalmam sem volt, min gondolkodtál. Nem a haláltól féltél, engem féltettél a halálodtól. Tisztában voltál az érzéseimmel, a bennem dúló emóciókkal, melyekkel te ajándékoztál meg, ámbár viszonozni nem tudtad. Tagadhatatlan tény volt, ha egyszer elmész, beleszakadok majd a hiányodba, az ürességbe, melyet magad után lengetsz, de a sors ural mindent s mindenkit, még a felhőket is felettünk.

Hosszas csend állt be közénk; nem nyíltak ajkaim, hogy szóljak, s te is némaságba burkolóztál.

- Tudod... Hazudtam neked - fordítottad felém fejed, mire automatikusan másoltam le mozdulatod, értetlen pillantással illetve lágy, kedves görbülettel díszített arcod.

- Hogy érted? - szorult tüdőmbe a levegő, torkom egy másodperc töredéke alatt száradt ki.

- Mikor azt mondtam, nem tudom viszonozni a szerelmed. Hazudtam. - Az utolsó mondat, melyet hozzám intéztél azon a bizonyos napon, mire utolsóként tekintek. Aznap nem szóval, tettel köszöntél el; párnáid ízét megszínezték könnyeid, ám még így is végtelenül édes volt.

Vajon te emlékszel?

Emlékszel már?

Vagy ugyanolyan homály fedi ezt a délutánt is, mint minden együtt töltött percet?

Végül nem ragadtak el tőlem, csupán emlékeid vették, melyek hozzád kötöttek engem. Te mégis nekem szántad az első mosolyod, mi ébredésed követte.

🌼🌼🌼

Hey! ;)
Ezt az os-t még egy ismerősömnek ígértem, akivel hiába nem tartom már a kapcsolatot, attól az ígéret ígéret marad.

Remélem tetszett ez a kis jelentéktelen, érzelmekre épülő szösszenet, amit magamhoz képest gyorsan, különös élvezettel írtam meg.