Isteni halandó

I. ISMERKEDÉS A SZOMSZÉDOKKAL

-Rose! -nézett rám anyám- Figyelsz te arra, mit mondok én neked úgy nagyjából tíz perce?
-Öö..ó..nem igazán. Kicsit elbambultam. -feleltem erre zavarodotatn, bár ahogy láttam, ez anyát nem igazán lepte meg.
-Jó, mindegy, úgyse jegyeznéd meg! A lényeg az, hogy holnap költöznek be az új szomszédok.
-Na! Ez izgi, végre! -hajoltam előre kíváncsian- Kik?
-Annabeth Chase, tudod, az a híres építész, a férje, asszem valami Jackson, de nem tudom. Eddig nem beszéltem velük. Azt tudom, hogy van három gyerekük, egy idősebb, aki már nem lakik velük, és egy ikerpár. Ők pont veled egyidősek! Állítólag az egyikük fiú, és nagyon helyes, de ezt csak Dawn mondta, tudod, a szomszéd kislány! Jaj, biztos nagyon jól kijöttök majd...
-Jó. Anya elég. Azt sem tudod, hogy néz ki, meg mi a neve, de majd biztos olyan jól megleszünk, mi?! -néztem rá értetlenül. Most komolyan. Jön egy új srác a szomszédba, és ő rögtön arra gondol, hogy a tizennégy éves pici lányának majd ő lesz az igazi? Istenem...
Anya kiment, én pedig elindultam zuhanyozni. Szerintem vagy elromlott a zuhanycső, vagy a vízlágyító ment szét, vagy nem tudom, mert minden olyan furcsa volt. A víz először durván spriccelt, aztán teljesen normális lett, csak olyan furcsán éreztem, amikor hozzáért a bőrömhöz. Selymes volt, simogatott, és olyan jól esett, mint még soha. Nem volt se hideg, se meleg, hanem éppen jó, nem zavart, ha fröcskölt, mert még az is lágy volt, s a lábamnál, a zuhanykabin kövén, mintha ringatni akarna, szabályosan mozgott jobbra-balra. Ezt az érzést nem tudtam hova tenni, ezért inkább elaludtam, hogy holnap kipihenten üdvözölhessem a szomszédokat.
Nagyon furcsa álmom volt. Egy tizenhat-hét éves fiút láttam, egy hatalmas teremben, mindenfelé oszlopok, sérült emberek, a fiú körül rengeteg vér. Kezében tőr volt, mellette egy szőke lány zokogott, őt átkarolva pedig egy fekete hajú  fiú beszélt a sebesült sráchoz. Aki minden kétség nélkül haldoklott. Szeme aranyan megcsillant, majd örökké lecsukódott. A lány még hevesebben kezdett sírni, és egy nevet ismételgetett: Luke. Hirtelen változott a kép és egy rohadt sötét helyen találtam magam. Nem láttam semmit, csak az aranyszemű fiú zuhanó testét. Oda akartam menni, hogy elkapjam, de egyrész ismétlem baromi sötétség volt, a lábmig sem láttam el, csak a fiút érzékeltem szemeimmel, másrészt megmozdulni se tudtam. A test földet ért. Láttam, hogy próbál felülni, de nem sikerül neki, mindig visszahanyatlik a kietlen, fekete talajra. Fejét utoljára megemelve csak ennyit suttogott magának:
-Gyermekeim, kik ismét legyőztetek, s ide száműztetek...szenvedjetek örökké a sorsomért, s osztozzatok fájdalmamban! Lelketek ne nyugodjon míg halandóul le nem győztetek! Szenvedjetek hát velem, s sorvadjatok el, mint ahogy azt eddig elkerültétek...erőitek nélkül....
Nem hallottam többet, de ez is bőven elég volt. Az álomnak hirtelen vége szakadt, és én újra a manhattani lakásunkban találtam magam. Ruhám teljesen átizzadtam, hajam csatakos, mintha csak Poszeidón öntött volna le. Állj. Ez honnan jött? Nem is létezik Poszeidón, én meg csak rosszat álmodtam. Megpróbáltam visszaaludni, de most kivételesen nem ment. Folyton csak azon járt az agyam, hogy ki lehetett az a srác. Aligha több volt tizenhétnél, és a gyerekeiről beszélt. Meg örök szenvedésről. Hát jó fej! Aztán azt is mondta, hogy halandóul győzzék le. Na ezt értettem a legkevésbé. Halandóul? Miért, hogy tudnák még, isteniül?! Valami belső hang azt súgta igen, pontosan úgy.
Reggel álmosan szenvedtem ki magam az ágyból, lebattyogtam reggelizni, és kivettem a hűtőből egy adag zabkását. Utálom, de anyám azt mondja egészséges. Nos, szerintem inkább szörnyű. Most azonban egy kicsit megkívántam. Ahogy belekanalaztam éreztem a frissességét, hogy miből van, és a növény melyik része van benne. Ez olyan hirtelen jött, hogy döbbenetemben az egész falatot ráköptem az étkezőasztalra. A szomszédok pedig éppen ezt a pillanatot választották arra, hogy benyissanak a lakásba. Képzelheted mekkora égés volt! Aztán észrevettem az éppen belépő férfit és nőt. Ez nem lehet! Ugyan úgy néztek ki, mint a Luke mellett térdelő kamaszok az álmomban. Nos, te ilyenkor mit tennél? Odamennél köszönni, mintha nem az előbb hánytad volna el magad mindenki szeme láttára, vagy gyors felszednéd a hányást és aztán köszönnél? Én egyiket se tettem. Mélyen a nő szürkés szemébe néztem, aztán mindenfajta előjel nélkül elájultam. Igen, tudom, nagyon ügyes vagyok, taps Rosenak! Ilyen béna is csak te lehetsz!

-Rosalind Allen-Butlerson! Kelj fel! Hallod?! Tudom, hogy hallasz, ne játszd meg magad! -hallottam egy hangot valahonnan. Ki ez? Még soha nem hallottam a hangját. Óvatosan nyitottam ki a szemem, de rögtön vissza is csuktam. Mindenfelé vakító fehérség uralkodott, közvetlenül előttem pedig egy lány állt, és fölém hajolva próbált keltegetni.
-Te meg ki a franc vagy? -néztem rá végül.
-Annie Jackson, ez a lökött itt mellettem Peter, az ikertestvérem. Mi vagyunk az új szomszédaitok.
-Ja...oké, tudom. -motyogtam.
-Miért ájultál el? -fürkészte az arcomat Peter. Mélyzöld szeme kíváncsian vizslatott, amit nem tudtam hova tenni.
-Fogalmam sincs. De ha továbbra sem hagyod abba a bámulásom, akkor nemsokára te is ki leszel ütve. -vágtam rá, majd hozzátettem- Amúgy mindegy. Ha elmondanám, valószínűleg hülyének néznél.
-Enélkül is annak nézlek.
-Kössz, jófej vagy! Meddig voltam beájulva?
-Három órája hoztunk ide. Már azt hittem sosem ébredsz fel, még Kyle is járt itt. -vette át a szót Annie.
-Bocsi, de... ki is az a Kyle?
-Egy barátunk, nagyon jól gyógyít. Apuék elhúztak hozzánk, a te anyud is velük ment. Pontosan tizenkettő, egész hatvanhétszázad perc múlva jönnek vissza megnézni, hogy felébredtél-e már. Fél perc plusz lehet, ha megint nem nyílik az ajtó, és apának be kell rúgnia. A hangját nem fogjuk hallani, mert a hang terjedelme...
-Hallod Peter! -szakítottam félbe Anniet- Ez most mi a jó istenről beszél?
-Arról, hogy a hang terjedőtávolsága nem ér el odáig, kivéve, ha olyan helyen csinálják, ahol nincs sok bútor, mert akkor...hát.
Jó, ezek szerint ezek ilyen ifjú géniuszok, akkora aggyal, mint az én egész fejem. És én négyes vagyok fizikából! Az egész jó...
-Aha, biztos. Ki kéne szellőztetnem a fejem. Lejöttök velem az udvarra?
-Ja.
-Persze, de legközelebb, ha félbeszakítasz...-mondta Annie, majd elhúzta egy ujját a torka előtt. Mindeközben olyan fejet vágott, hogy elhittem tényleg képes lenne kicsinálni.
Az udvarunk nem nagy, ezért inkább az utcára mentünk ki, hogy sétáljunk egyet. Hirtelen megint elfogott az a különös érzés.
-Délnyugati szelek. Melegfront, de elkanyarodik. Kelet. Éji vihar. Harminchat villámcsapás. -néztem körbe.
-Rose, miről beszélsz?
-Őszintén, Peter? Fogalmam sincs, csak érzem. Nem is tudom... furcsa dolgokat kezdtem gondolni úgy tegnap este óta. -mondtam ki őszintén.
-Pontosan miket?-faggatott Annie.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy minden hülyeségem megosztom a Jackson-ikrekkel.
-Először egy zuhanó, aranyszemű srácról álmodtam, aztán meg... -lassan negyed órája meséltem, nekik viszont láthatóan még nem volt elegük, vagy csak jól álcázták. Sőt, meglepve sem igazán voltak.- Most meg elkezdtem a szelekről hadoválni. Azt se tudom merre van Délnyugat!
-Az Olim...az Empire State Building irányába. -vágta rá Annie és Peter halálosan egyszerre. Fenyegető pillantást vetettek a másikra, aztán felém fordultak, és megint egyszerre kezdtek beszélni:
-Rose el kell jönnöd velünk a...
-Ezt jelenteni kell az isteneknek...
-Nem! Először is magyarázzátok el milyen istenekről, meg Olimposzról fecsegtek itt jó?!! -néztem rájuk ellentmondást nem tűrően.
-Ajjaj...mi lenne, ha mindezt valahol Long Islanden beszélnénk meg, ahol nem akarnak minket kinyírni? -sikította már a végét Annie.
-Mi? Már megint hol? -háborodott fel Peter, én meg csak álltam, és elgondolkodtam azon, hogy mi a büdös lókaki történik velem.
-A sarki büfé mögött. A négy küklopsz.-suttogta a lány. Küklopsz?
-Az X-Menből? Ott csak egy van. -néztem rájuk értetlenül.
-Görög mitológia? Mennyire vagy képben?
-Mert?
-Ha ezt túléljük elmesélem! Ígérem! -harsogta Peter. Hangja magabiztos volt, de szemében látszott a félelem.- Itt egy íj, meg néhány nyíl, mást nem tudok adni.
Hátizsákjából kihalászta a fegyvert, a kezembe nyomta, majd rám nézett.
-Ne csinálj hülyeséget, csak éld túl! Mi eltereljük a figyelmüket, de neked el kell menekülnöd.
-Nem, Peter. Nem tudom mik ezek, hogy kerülnek ide, vagy bármi, de nem hagylak itt meghalni titeket. -vettem át tőle a nyilat, majd az idegre illesztettem.
A bódé mögül négy férfi lépett elő. Először semmi különös nem látszott rajtuk, aztán nőni kezdtek, legalább két méter magasak lettek, ha nem több. Homlokukon egy-egy véreres, dagadt szem pislogott. A jobb oldali, a legrondább felkapott egy parkoló kocsit, kitépte az ajtaját, majd Annie felé hajította.
-Neee! -kiáltottuk Peterrel együtt. Annie felemelte kardját, amit fogalmam nincs honnan szerzett, aztán az ajtó felé akart suhintani, de nem kellett. Beugrottam a lány elé, hogy az ajtó belém csapódjon, kezeimet hirtelen mag elé emeltem, hogy védekezni tudjak, de amint a kezem megmozdult, a szelek mintha megtáltosodtak volna, arrébb repítették az alkatrészt.
-Ez meg....?! -hápogtam, de nem sok időm volt, mert a küklopszok sem voltak teljesen hülyék, rájöttek, hogy ha távolról nem megy, akkor közelről kell kiiktatniuk minket. Az első számú csúfság felém indult, és már készült, hogy eltaposson, amikor megmeredt. Egyetlen szeme üveges lett, ennek oka pedig a hasából kiálló kardvég volt. Hátulról szúrták le. Annie kilépett a szörny mögül, és kirántotta belőle véres kardját. Néhány másodperc múlva a helyén már csak arany port fújdogált a szél. A küklopsz egyszerűen elporladt.
-Rose menj már! -nézett rám szigorúan.
-Nem! Meghaltok!
-Amúgy is...-morogta- Akkor viszont harcolj ne csak állj! Így téged csinálnak ki leghamarabb, pedig arra a posztra én pályáztam.
-Annie hajolj le! -üvöltöttem rá. Egy küklopsz magasodott fölé a háta mögül. A lány gyorsan lehajolt, én pedig kilőttem fölötte egy nyílvesszőt. Hát baromira nem találtam el vele a rondaságomat.
-Fel ne állj! -harsogtam, majd egy laza mozdulattal a hátát ugródeszkának használva a szörny nyakába ugrottam.
-Szia Szemespofa! -kocogtattam meg a fejét, mire elbődült és hajlongani kezdett, hátha leesek- De hát kérem szépen! Szemespofa, miért bántasz ártatlan kislányokat?!
Miután még mindig előre hátra dobálta magát, úgy döntöttem pacinak használom. Kikaptam egy nyílvesszőt a tegezből, előrenyúltam és hátulról vízszintesen a torkához húztam. Rögtön elnémult, és megállt. Körbenéztem. Tőlem balra Peter egy locsolócsövet fogott, amiből a kispriccelő vizet két küklopszra irányított. De nem csak sima víz volt az! Ahogy közeledett a szörnyekhez megszilárdult, és a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a két mamlasz mozdulatlanul fekszik a földön, egyetlen szemükből jégcsapok tucatja meredeznek ki. Elég morbid módszer, de hatásos. Csak tudnám miért változik jéggé! Nem bírtam tovább rájuk nézni, mert elfogott a hányinger, a sebekből ugyanis arany vér szivárgott ki. Annie egy szörnyet próbált ledöfni, aminek lábai már tele voltak vágásokkal. Mindeközben a csaj arról hadovált, hogy az ilyen sebeket melyik szakorvos szerint hogyan kell ellátni.
-Majd ha a Tartaroszba kerülsz, és egész évtizedeket töltesz az önsajnálattal, hasznos tudás lehet! Most pedig lefertőtleníted, aztán nem túl szorosan gézt tekersz köré! -hát ez teljesen hülye.
Annie harcolt, Peter odarohant hozzá segíteni, én pedig olyat láttam, ami miatt legszívesebben sikítottam volna. Az út túloldaláról, a forgalommal mit sem törődve még hét egyszemű közeledett, mögöttük egy ötfejű, oroszlántestű lény. Ha jól tudom hidra. Az állat középső feje tüzet lehelt egy autóban várakozó házaspárra. Szemespofa torkán a nyíl jobb oldalát erősebben kezdtem húzni, mire az vette az adást, és velem együtt jobbra kanyarodott. Egyenesen feléjük tartottam és tőlük tíz méterre megálltam. Leszálltam a küklopsz nyakából, mire az rögtön össze akart roppantani, de a kormányzásra használt nyílvesszőt egy hanyag mozdulattal a mellkhasába szúrtam. Előre néztem, a többi szörny felé. A Jacksonoktól túlságosan eltávolodtam, hogy segítséget tudjak kérni. Egyedül kellet győznöm. Idegességemben hatalmasat dobbantottam a  lábammal, mire a föld megremegett, és az első öt küklopsz elterült. Hajrá Rose, végül is azt se tudod mit csinálsz, és mi ellen harcolsz, de biztos meg tudod csinálni! Az egyik szörny szeme haragosan felizzott, majd egy bunkósbottal felém suhintott. Nos, az előbb rájöttem, hogy az íj nem igazán nekem való fegyver. Lelőni már meg se próbáltam, egyik lábam előre vetve átcsúsztam a lábai közt, az égő kocsi felé siettem. Az a pár ott ég bent, és csak én tudok rajtuk segíteni. Bevettem magam a tűzbe, amit meglepő módon nem éreztem melegnek. Nem égetett, csak simogattak, és körbeöleltek a lángnyelvek, mintha csak a parancsomra várnának. De most ezzel nem foglalkozhattam. Előbb a sikítozó nőt, majd a félájultan heverő férfit ráncigáltam ki az égő járműből. Én magam is kiszálltam, majd egy sikátor felé mutattam, hogy arra menjenek. A szörnyikék viszont, mintha Anniéket észre sem vették volna, elindultak megölni.
-Most meghalsz ifjú félisten! Örökké a Tartaroszba küldünk, és ott fogsz kínlódni míg világ a világ! Kitépjük a lelkedet, ostoba! -ordítozták. Meg amúgy is mi már megint ez a Tartarosz-mánia?!
-Figyi, tökre testszik az ötlet, de baj lenne, ha csak azután tárgyalnánk meg a halálom, miután már ti is halottak vagytok? -kacsintottam rájuk, majd futni kezdtem feléjük. Útközben lehajoltam, és néhány nyilam oldalát a betonhoz nyomtam. A súrlódástól lekopott az egyik oldaluk, így egy kétoldalt éles vesszőt kaptam. Az egyikkel az első küklopsz felé suhintottam, de már kezdtem fáradni, és nem találtam célba. Mégegyszer megpróbáltam, de semmi. Hirtelen ötlettől vezérelve visszarohantam a kocsihoz, és a lángok közé bújtam. Az agyam kis része már felfogta a lehetetlent.   Tűzálló lettem, és a görög mitológia szörnyeivel vívok életre menő küzdelmet. Nem tudtam, nem akartam felfogni, ezért inkább tovább mentettem magam. Egy nyíl hegyét a tűzbe mártottam, majd kinéztem, és elhajítottam a legközelebbi küklopsz felé. Szerencsére célba találtam, és a szörny elporladt. Már csak egy van, meg egy hidra! Rohadt jó. Szerintem abban a percben akkorát káromkodtam, ami miatt nem kevés intő járna a suliban, és anyám wécékefével sikálná ki a számat. Kiugrottam a kocsiból, és a küklopsznak ordibáltam.
-Gyere szörnyike! Úgysem tudsz legyőzni, a társaid sem tudtak! Nézd meg mit tettem velük, és most te is ilyen sorsra jutsz! -honnan szedtem én ilyen kegyetlen dumát?!
A szörny a bunkósbotját a tenyeréhez ütögetve közelített, majd oda ért mellém. Megütötte a bal kezem, ami akkorát reccsent, hogy biztos voltam benne, tuti nem egy csont tört el benne.
-Aaaaaaauu! Hogy rohadnál örökké! -kiáltottam. Ez nem jó, határozottan úgy állunk, hogy én halok meg előbb. De nembaj, ha lejárt a nekem szabott idő, én akkor is magammal viszek néhány gyilkos hajlamú idiótát a halálba. Idióta! Hát persze...hogy ez eddig nem jutott eszembe! A küklopszok a görög mitológia részei. Amiben Pegazus is szerepel...
-Az meg mi? Az ugye nem Pegazus? -mutattam mögé, az égre. A küklopsz pedig a tervem szerint arra fordult, hogy megnézze az égen a semmit.
-Merre? Hol? Pegazus? -forgolódott értetlenül, én pedig kihasználtam a pillanatot és a felrobbanni készülő autóba löktem. A kocsi a szörny becsapódása után néhány másodperccel hangosan felrobbant. Csak egy dologra nem gondoltam. Illetve, hogy pontos legyek kettőre. Először is, az alap elég fura, ha a tűz nem éget, de egy robbanást biztos nem élek túl. Fogalmam sem volt, mit csinálok, de kezeimet ösztönösen az ég felé lendítettem, majd fokozatosan lefele, hogy a tenyerem a földnek mutassam. Ami pontosan tíz méterrel alattam helyezkedett  el. Mi a szar? Már repülök is? Ez nem lehet, egyszerűen képtelenség. Repülni senki sem képes. Tehát én álmodom, vagy hallucinálok. Viszont nem haltam meg! Egy pont Rosenak, nulla a szörnyeknek! Vagy mégse? A hidráról baromira megfeledkeztem, ami most éppen az engem kereső Jackson-ikrek irányába eredt. Na azt már nem! Eddig azon voltam, hogy ne haljunk, meg, mostmár nem adhatom fel. Ha repülni tudok, akkor egy hirdával is elbánok, nem? A levegőben óvatosan előredőltem, aminek köszönhetően siklani kezdtem a szeleken.
-Hé te rusnya dög! -kiabáltam le neki, mire rögtön felnézett, és alám futott. Nekem pedig csak ez kellett, az erőm kezdett vészesen fogyni, kimerült voltam, és gyenge, elernyesztettem a kezeim, és a szörny nyakába pottyantam.
-Meghalsz, Kronosz gyermekei erejét ellopó bitang! -hörgött, és csapkodott felém- Aaaarghh!
Utolsó erőmmel ökölbe szorítottam a kezem, hogy egy jó nagyot bemossak az oroszlán testű szörnynek, de meglepetésemre a kezemből egy rohadt hegyes jégcsap nyúlt ki, egyenesen a hidra testébe fúródva. A szörny aranyszínű ragyogással elporladt alattam, én pedig a földre estem, és már annyi erőm sem volt, hogy a szemeimet nyitva tartsam. Aznap másodjára ájultam el...Bár most legalább nem hánytam...