Akkor rég

A hófehéren világító lámpa, a tisztítószer erős szaga, a kintről, szinte kristálytisztán behallatszódó zajok és beszélgetések, a csörgés- csattogás, a szobában való mozgolódás, az EKG-készülék idegölő pittyegése, a mellettem felhangzó sírás, a könyörgés, hogy nyissam ki a szemem, a próbálkozás miatt fejembe nyilalló fájdalom szinte már elviselhetetlenné teszi a mindennapjaim. Mégsem a vagyok képes, bármit is tenni ellenük.
***
Egyszerre csak minden elhallgat. Nincs zaj, sírás, pittyegés. Nincs semmi. Kívülről látom önmagam és az éppen a kórterembe rohanó orvost és nővéreket. Fölém hajolva ügyködnek az újraélesztésemmel, ezzel eltakarva a rálátást, mostanra rémes kinézetű testemre. Próbálkoznak, de feleslegesnek tűnik. S amikor már örülni kezdenék, hogy nem kell tovább léteznem, minden zaj visszatér. Már nem látom magam. Az emberek beszédét távolodni hallom. Elhagyták a helyiséget.
***
Az orvosom régen azt mondta, valakinek, hogy többé talán már fel sem ébredhetek. Lehet, még mindig így gondolja... Pedig ha tudná, hogy már réges-rég ébren vagyok… bár nem vagyok képes megmozdulni. Nem tudom kinyitni a szemem. Nem tudok egy szót sem kinyögni. Ilyenné vált az életem, már ha ezt életnek lehet egyáltalán nevezni.
Magány, némaság és hiányos emlékezet. Ennyi maradt nekem.
***
Erős nyomást érzek a hasamon és mellkasomon, férfiszipogás üti meg a fülem. Még egy utolsónak hitt próbát teszek szemeim kinyitására, mely ekkor sikeressé válik. A mellkasomon szipogó egyénre pillantok, amikor is ő felegyenesedik. Vörössé vált ínhártyája kiemeli szeme kékségét. Megbabonáz. Arca férfiasnak, mégis barátságosnak tűnik. Ahogy rálel, nyitott szempáromra egy könnyes mosoly terül el arcán, s hitetlenül kimondja a nevem. Boldognak tűnik. Szólásra nyitja ajkait, s ekkor az ajtó kivágódik. Egy idegesnek tűnő, idősebb férfi toppan be a helyiségbe és engem néz. Mikor tekintete a nyitott szemeimre téved, felcsillan az arca és hozzám rohan. Megölel. Egyik férfit sem ismerem. Mindketten beszélnek hozzám, miközben én csak figyelem őket és várom, hogy végre elhagyják a kórtermem.
***
Miután végre eltűntek a színről, egy fehér köpenyes fazon lépett be a szobámba. Magamban elmormoltam pár kevésbe szalonképes mondatot, amiért sohasem hagytak magamra. Az orvos csupán néhány kérdést tett fel, majd miután rájött, hogy nem akarok, vagyis nem tudok válaszolni, kiment.
***
Az ajtó előtt egy kedves, babaarcú hölggyel társalgott, aki a beszélgetés kezdetén mosolygott, majd sírásban tört ki.
A lánya jelenleg öntudatánál van, ám Locked-in szindrómás lehet. Vagyis az arcizmain kívül minden izma lebénult. Van rá esély, hogy némely izma aktivitását visszanyerje, ám erre nem olyan sok esély van.
Volt még egy kis esélyem a gyógyulásra. Viszont ennek tudatában sem voltam teljesen biztos abban, hogy meg akarok gyógyulni. A szívem sokkal inkább a halál felé húzott.
***
Az orvossal társalgó nő bejött a szobába, s hozzám lépett. Leült az ágy melletti székre és puha kezei közé fogta, az én jéghideg ujjaim. Beszélni kezdett hozzám, ám nem értettem egyetlen szavát sem. Mintha valamilyen, különös idegen nyelven beszélt volna. De mégsem. Az orvossal is angolul társalgott. A karjaimra borulva zokogott, s azt skandálta, meg fogok gyógyulni. Tudtam, hogy hazudik, mégis jóleső melegség járta át a testem. A nő felült s az arcom fürkészte. Fájdalmasan rám mosolygott. Mindenféle öntudat nélkül mosolyodtam el én is, ám az idilli pillanatot eltorzították a szemeimből patakokként folyni kezdő könnyeim. A fiatalasszony hüvelykujjával letörölte a cseppeket, majd kiment.
Végre teljesen egyedül lehettem. De mégsem. Valahogy soha nem hagytak magamra. Állandóan a szívemben voltak.
***
Másnap az a múltkori srác ismét bejött. Mellettem ült és halkan szuszogott, miközben a nevem suttogta és azt, hogy menjek vissza hozzá. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva fájt hallgatnom a sírás határon lévő hangját. Kinyitottam a szemem. Őt figyeltem. Miután cseppet megnyugodott megszólalt.
Én úgy sajnálom. Az egész az én hibám.
Értetlenül pislogtam, miközben sírástól vörös szemeit fürkésztem. Mit értett az alatt, hogy az ő hibája? Még azt sem tudtam ki ő. Ki volt ő nekem? Ki ő nekem jelenleg?
– Nem is emlékszel rám, igaz? – tette fel a kérdést, mire csak becsuktam a szemem. Zokogásban tört ki. Tudni akartam, ki ő. Tudni akartam, miért éreztem ennyire fontosnak. De nem folytathatta a beszédet. Egy nővér elküldte őt. Ott maradtam teljesen egyedül, miközben bensőm marcangolták a kérdések.
***
─ Tegnap bent járt nála Steven, igaz?
Kérdezte egy ideges férfihang.
─ Igen, bent járt. De amint észrevettem, rögtön kiküldettem.
Felelte rá egy, kissé nyugodtabb női hang.
─ Nem találkozhatnak többször. A lányunk ismerve, ismét csak beleszeretne, abba a szörnyetegbe─ Morogta a férfi, majd a hangok eltűntek.
Ki az a Steven? Miért nem találkozhatok vele? Rosszat tett ellenem? A családom ellen?
***
─ Szia─suttogta mellettem egy ismerős hang, amire egyből kipattantak a szemeim, s rögvest rákaptam a tekintetem. Elmosolyodott.
─ Hiányoztál.
Halkan, alig hallhatón beszélt, mintha félne, hogy észreveszik a jelenlétét.
─ Steven vagyok─Mosolygott.
Szinte kacagott és kezébe vette az enyém.
─ Egy pislantás igen, kettő nem. Rendben?
Elkomorult az arca, s kérdő tekintettel nézett íriszeimbe. Egyet pislantottam.
***
Az ismerős babaarcú hölgy berontott a szobába, s akkor a viselkedése sokkal inkább egy kamasz fiúéra hasonlított, mintsem egy korosodó nőére.
─ Steven! Nem megmondtam, hogy ne merészelj még egyszer idejönni?! Ha ismét meglátlak itt, hívni fogom a biztonsági őröket!
Szinte ordibált a nő, tekintet nélkül arra, hogy megzavarja a többi beteg nyugalmát. Fogalmam sem volt mi okból kiabált. Steven… múltkor is őt emlegették. A fiú kiment a helyiségből, miután egy csókot kaptam a kézfejemre.
─ Sajnálom kicsim. Tudom, hogy szeretted. De az a férfi egy szörnyeteg. Egy véreskezű féreg.
Véreskezű? Vagyis ölt már embert? De… miért?
***
─ Nagyon hiányzik, ugye?
Mellettem felhangzott egy tőlem valamivel fiatalabb lány hangja. A lányé, aki aznap egész nap velem volt. A lányé, kinek nevére sem emlékeztem.
─ Csak annyit akarok tudni, hogy szerethettél bele egy sorozatgyilkosba? Ráadásul pont a nagy Steven Woodba? Bár a szerelem vak és idióta, igaz?
Felkacagott.
***
Ő egy szörnyeteg. Egy profi bérgyilkos. Egy gyilkos. Egy meseszép szemű, kedves arcú, aranyos gyilkos. Ki kellene vernem az efféle gondolatok a fejemből. Tudom mi ő, mégis egy megmagyarázhatatlan késztetést érzek, hogy vele legyek. Majd megőrülök a társasága hiányától, pedig csupán párszor találkoztunk.
„… hogy szerethettél bele…?”
„ Bár a szerelem vak és idióta,…”
Szerelmes volnék belé?
***
Három hét. Három teljes hét telt el. Az utolsó hét napon már teljesen egyedül voltam. Senki nem jött be hozzám. Bár így legalább, annyi jó történt, hogy tudtam gondolkodni. Sokat elmélkedtem, s rájöttem, talán elviselném, ha a párom egy gyilkos lenne. Bár talán, akkor velem is végezne. Talán már meg is próbálta. De nem… hinni akarom, hogy szeret.
***
Másnap elviselhetetlen fejfájásra ébredtem, s szemem elé emlékképek ugráltak. Hirtelen minden eszembe jutott arról a kora hajnalról.
Kis babákat megszégyenítő módon sírtam végig az éjszakát, amiért a szerelmem elhagyott. A nagy szomorkodásom a gyomrom dörgedelmes hangja szakította meg, s mivel semmi ehető nem volt otthon, kénytelen voltam elmenni a boltba, ám nem értem oda. Körülbelül félúton járhattam, amikor egy csapat gyanúsnak tűnő férfi kezdett követni. Futni, rohanni kezdtem, ekkor ők is. Segítségért kezdtem kiabálni, ám semmi haszna nem volt. Elkaptak és azt mondták rendezik a számlát. Megvertek. Elég csúnyán. Miután elengedtek, menekülni próbáltam, de ekkor az egyik valamivel, egy egyszerű mozdulattal leütött. Látásom homályossá vált, s a hangok eltompultak.
Az utolsó, amire emlékszem, ahogy az egyik kétajtós szekrény méretű férfi megszólal: „Ez kész! Mehetünk vissza a főnökhöz dicsekedni.” Ez után szalagszakadás. A következő emlékem már a kórházban, az ágyam mellett síró emberek hangja. Az a rengeteg hamis ígéret…
„Holnap is bejövök hozzád.”
„Mindvégig melletted leszek”
„Hamarosan hazajöhetsz velünk. Megígérem”
Most is fáj rájuk visszagondolnom. Szemeimből a könnyek vízesésként hullnak alá, ami ellen semmit sem tehetek. Csak fekszem lecsukott szemekkel és tűröm, ahogy az apró cseppek benedvesítik, beesett arcom.
***
A számomra tiltott fiú az ágyamra dőlve szuszogott. Egyenletesen vette a levegőt. Aludt. Néha meg-megremegett, de nem ébredt fel.
„Kérlek csak még egy próba. Kérlek, sikerüljön!”
Ordítoztam magamban, miközben megpróbáltam felemelni a karom, ez esetben sikeresen. Megsimítottam, párom fejét, mire sokkoltan felugrott.
A karod... mozog?!
***
Az elkövetkező szűk két hónap alatt ismét mozogni kezdtek a végtagjaim, majd legvégül a szám is, ám beszélni továbbra sem voltam képes. Az orvos szerint ez szinte lehetetlen. Lehetetlen felgyógyulni ebből a betegségből. Nagy nehézségek árán, de haza engedtek.
A barátom házában laktam. Jó háziasszony módjára, főztem, mostam, takarítottam, már ahogy a rossz izmaim engedték. Boldogan éltünk. Egyszerűen boldogok voltunk, úgy ahogy voltunk. Azt hittük ez örökké tarthat.
Ismét rendes szerelmespárként viselkedhettünk. Sétálgattunk, romantikáztunk és élveztük az életünket, bár én még az idő múlásával sem tudtam beszélni. Talán másfél hónapja lehettünk–ismét- együtt, amikor összeestem. Párom a nevem ordítozva kapott el, így nem ütöttem be a fejem.
Mi történt?
Kérdezte, majd ismét a nevemen kezdett szólítgatni.
Elhagyott minden csepp erőm, a szemeim nyitva tartása is nagyon fárasztóvá vált. Éreztem, hogy nincs tovább. Utolsó erőmmel simítottam végig a mentőket tárcsázó férfi arcán, majd ismét megpróbálkoztam kimondani a dolgokat, melyeket már oly régóta akartam.
─ Hogy szerethettem beléd akkor régen?
Alig érthetően nyögtem ki a szavakat, azt hittem nem is hallotta, de tévedtem. Hallotta és értette.
─ Hogy?─Nézett le rám értetlenül.
─ Gyűlöllek!─sikerült megszólalnom nagy nehezen.
Maradék cseppnyi erőm is elszállt. Szorosan ölelt magához, miközben éreztem a meleg könnycseppjeit az arcomra hullani. Lehunytam a szemeim. Hallgattam Steven zokogását és azt, ahogy a nevem ordítja, s azt kérdezi „Miért mondtad ezt”.
Rövid életem utolsó perceit életem megkeserítője, Steven Wood ölelő karjai között töltöttem.
Akkor rég, hogy örültem volna ennek…