Szívrobbanás

Negyedik fejezet: Vadvirágok a füstben

Szmog és köd lepte el Derion alsóvárosát, a mindenkori és átláthatatlan szürkeség úgy borult a városra, mintha meg akarná fojtani. A mesterséges fényforrások szélmalomharcot vívtak a füsttel és az égbenyúló tornyok árnyékával.

Egy sikátor beleibe rejtett kocsmából fémes zene hangjai szűrődtek ki, mintha a hangokkal akarnák ellensúlyozni a félhomályt. Az egésztől Orionnak olyan érzése lett, mintha egy zajos kriptában járna. Nem szeretett lejárni az alsó szintekre, de valamikor a szükség megkövetelte. Idegesen vakarta az egyik nyakán lévő tetoválást, ami egy szarvas koponyáját mintázta. Igyekezett minél jobban beleolvadni az éhes árnyak közé, nem mintha bárki is túl nagy figyelmet szentelt volna neki. Az óvárosban nincs olyan, hogy furcsa vagy veszélyes, csak probléma létezett. És Orion mindennél jobban igyekezett nem eggyé válni. Ha itt végez, messzebbre fogja elkerülni a ködszinteket, mint Derion talajtól rettegő tornyai.

Nem tudta pontosan megsaccolni, mennyi lehetett az idő, kora este lehetett. Időben volt. Az embereket kerülgetve próbált az egyik kőhídig jutni, ami hosszú kanyarok után egy parkhoz vezeti majd. A park nem kapcsolódott egyik toronymonstrumhoz sem, különálló szigetet alkotott. Nem volt kupolája, mint a legtöbb mesterségesen zöld területnek a városban, de Orionnak pont megfelelt. Ahogy a híd kőkorlátjához préselődve próbált utat törni, a tekintete elkalandozott. Ha nem lenne a köd, leláthatna egészen a földig, az igaziig, ahonnan a tornyok emelkednek. Egy néma hálát rebegett, amiért a szürkeség nem engedi látni, mi van ott. A füstben, a híd alatt valami megmozdult. Lassú, halszerű mozgással úszott a szmogban, ami nem engedte láttatni a lényt. Orion hátán végigfutott a hideg, és megszaporázta a lépteit.

A park kopár fái sem segítettek rajta, minden árnyékban veszélyt látott. Örült a tőrnek az övén, és a másiknak a kabátja belső zsebében. Remélte, hogy igazi konfliktussal nem kell szembenéznie, mert azt senki nem köszönné meg. Ő legalábbis végképp.

A lány a kókatag virágokkal tűzdelt ágyás középén düledező rózsalugasban várt rá. Csodaszámba ment, hogy a liánokon és indákon életben maradtak a virágok. A fiatal lány neki háttal állt, még nem hallotta meg. Orion elnyomott egy mosolyt. Aylanmar. A lovagkirálynő neve, aki a legenda szerint egymaga szállt szembe a Mélyföld goblinjaival és a Pusztítás Sárkányaival, csak azért, mert nem akart egybekelni az apja által választott herceggel. Orion viszont arra nem emlékezett, hogyan végződik a történet. Amikor két hónappal ezelőtt először látta meg a magasságtól megszédült lányt, nem látta a hasonlóságot közte és a híres királynő között, azóta viszont csak azt látta.

Kívülről tette rá a kezeit a lugasra, és várta, hogy Aylanmar megforduljon.

– Drosk habelannel – köszöntötte a lányt, de azonnal meg is bánta. Óvatlan volt, ezért nem déli birodalmak és kereskedők nyelvén szólalt meg. Az arcára kiülő pír pedig teljesen elrontotta a betervezett hatásos belépőjét. A fiatal vadász hirtelen, fenyegetően fordult meg, de mikor felismerte, a vonásai kisimultak és a tekintete felragyogott. Szinte azonnal a viszontlátás örömét a zavar váltotta fel.

– Nem is tudtam, hogy beszéled a sárkányok nyelvét. – Aylanmar összevont szemöldökkel méregette újdonsült barátját.

– Ó, értetted? – kérdezett vissza amaz, válasz helyett.

– Nem, csak felismerem. A szüleim munkája révén már találkoztam vele egy-néhányszor. – Aylanmar nem tartotta sokáig titokban Orion előtt, a szülei foglalatosságát, amikor kiderült, hogy ez az oka, amiért a tervezett időnél később hagyhatják el a várost. Igaz, ami igaz, nem is árult el mindent. Orion tudomása szerint megvadult sárkányokat fogtak el, az emberek érdekében. Ő viszont úgy gondolta, hogy több is van a dologban, különben már rég elhagyhatták volna a várost, viszont nem firtatta. Inkább csak csendben figyelt.

– Tényleg, mi a helyzet az engedéllyel? – kérdezett rá. Aylanmarék tervezett három napos tartózkodása hosszabbra nyúlt, amikor a városvezetés nem adta ki nekik kapunyitási jogot. A karavánjukat azóta várakoztatták, és a tornyok foglyai lettek.

– Ha meglenne, most nem rostokolnék itt – nézett a szemébe a lány, és tanácstalanul széttárta a karjait. – De még mindig nem válaszoltál nekem. Hol tanultál a sárkányok nyelvén?

– Öh, nem tanultam. Csak ismerek néhány szót. Tudod, Dravos Morgue-ban gyakrabban lehet hallani ezeket, mint délen. – Erőtlen válasz, de megteszi. A mondat végére Orion észbe kapott, és magára erőltette megszokott nyugalmát és magabiztosságát. Fesztelenül tárta szét a karjait és invitálta társát egy sétára. – A park belseje felé kellemesebb.

Aylanmar bizalmatlanul méregette sétálóutca mélyét, de a kopár fák és haldokló bokrok miatt nem látott messzire. Annyiban viszont bizonyos volt, hogy a város zaját semmi nem fogja kiszűrni, menjenek akármilyen messze.

– Utálom ezt a várost – sóhajtott végül, és követte a férfit.

– Tudom – bólintott Orion bocsánatkérően mosolyogva. A lány előbbi kijelentését nem először hangoztatta.

– Miért nem mutatod meg soha a legalsó szinteket?

Orion a kérdés hallatán összerezzent. Szórakozottan babrálta az egyik kezével nyakában lógó fogalakú talizmánt. A vékony bőrszíj a nyakába vágott. Nem leplezte jól az idegességét.

– De hiszen az alsó szinteken vagyunk.

– Úgy értem, a legaljára. A földre. Elegen van a hidakból és magasságokból.

– Így is elég mélyen vagyunk. Hidd el, nem akarsz lemenni oda. Bőven megteszi szerintem ez is. Épp elég baj, hogy innen indul tovább a karavánotok.

– A város innenső kijárata esik legközelebb a hegyekhez. – Aylanmar hangjában türelmetlenség csengett. Úgy érezte, Orion nem osztja a lelkesedését, ami bántotta. Valóban, a férfi válaszképp csak sóhajtott. Nem akarta tovább firtatni a hegycsúcsok kérdését. A Farkashegy régen egy hatalmas tónak adott otthont, de az olyan régen volt, ahogy azóta az emberek a víztömeg nevét is elfelejtették. Viszont azt rebesgetik, hogy az ott élő hatalmas állatok árnyéka még mindig látszik a sziklákon. És Orion nem akarta tudni, mit őrzött még meg a hegység. Aylanmar kíváncsiságát és vakmerőségét azonban semmi nem elégítette ki. 

A park fövenyét is belepte a sűrű, nehéz szmog, a mérgező füstben mégis utat talált magának néhány vadvirág. A férfi lehajolt, hogy közelebbről megnézze őket. Le akarta szakítani, legalább az egyiket, hogy a lány hajába tegye, de túlságosan lenyűgözte az élet eme Derion fölött aratott győzelme. Orion aznap okkal ment a parkba, nem csak azért, hogy a fiatal vadásszal találkozzon, a szavak viszont nem jöttek a szájára. Olyan valamit remélt, amit nem akart megkapni. A kiutat Derionból.

Aylanmar mellé guggolt, és ábrándos tekintettel nézte az apró növényeket. Halványak voltak és csenevészek, de mégis éltek. Dravos Morgue gépvárosa nem tudta felülmúlni a természetet. Orion egy beletörődött sóhajjal mégis letépte az egyik pitypangot, és ernyős magjait a lányra fújta.

– Téged még az sem tartana vissza, ha rád szakadna az ég.