Blue Star

Sztár Születik

– Nem fog menni, Barbi!

– Csillag! Nehogy most ijedj be nekem! Fel fogsz lépni, és rohadt menő leszel!

– De itt az egész suli! – sutyorgom idegesen, de legjobb barátnőm a képembe vigyorog.

– És az egész suli látni fogja, milyen veszettül jó táncos vagy!

Sóhajtok egy nagyot. Barbinak igaza van, nincs visszaút. Pedig a gyomromat már alig érzem, annyira bizsereg az idegtől. Mindjárt hányok!

– Még öt perc! – súgja oda nekünk az egyik technikus, mire megállunk egymással szemben, s nem bírok magammal, megigazítom Barbi rózsaszín parókáját, mert elfordult a fején.

– Nagylevegő! Mennifog! – hadarja, miközben simít párat az én ideiglenesen kék, majdnem derékig érő műanyagtincseimen. Sok igazításra nincs szüksége, hiszen jól rögzítettük a fejemhez. Nekem ez fontos. Barbi csak azért vett parókát, hogy ne buktasson le engem, és jó munkát végzett. Az utcán tuti nem ismerném fel. Pont úgy, ahogy magamat sem a tükörben ennyi sminkkel és ilyen ruhában.

Őszintén szólva nem vagyok egy népszerű lány. Sőt inkább szürke kisegérnek mondanám magam. Anya szerint előbb tanultam meg táncolni, mint járni, szóval amióta az eszemet tudom, nem állt meg igazán a lábam. Többféle táncban is kipróbáltam már magam, s bár a technikám mindig kiváló volt, valahogy sosem vettek észre. Azt hiszem, azért, mert a magabiztosságot gyárilag kihagyták belőlem. Pedig valójában nagyon szeretnék színpadra állni, s ragyogni, mint egy igazi sztár. De eddig egyszer jutottam színpadra, amikor az egyik musicalben mi voltunk a háttértáncosok, ahol persze, hogy a leghátsó sorba kerültem, ahol nagyjából csak annyi látszott belőlem, hogy létezem. De ez most más. Ez most a gólyabál, ahova így, másodikosként Barbi unszolására sikerült bekönyörögni ezt a fellépésemet. Persze, csak úgy mertem belemenni, hogy Barbi elintézte nekem ezt a jelmezt és parókát, na meg a sminket, hogy senki ne ismerjen fel. Félek attól, mit fognak szólni a fellépésemhez, de leginkább attól, hogy ha tudják, hogy én voltam, holnap reggel már nem szürke kisegér leszek, hanem az, akit mindenki kiröhög.

Az igazgatónő közben befejezi a beszédét, s fel is konferálja a titokzatos vendéget, de semmit nem fogok már fel a szavaiból. Én jövök. Úristen! Most fogok meghalni! A fényeket lekapcsolják, a sötét színpadról iskolánk igazgatónője végül felém közeledik, s ahogy lejön a színpadról, mellém érve megveregeti kissé a vállamat.

– Sok sikert, kisasszony! – kacsint rám, én pedig elindulok a színpad közepére. A sötétben még foltokat sem látok igazán, csak köhécselés és mocorgás hangját hallani. Nagy levegőt veszek, beállok a kezdőpózba, a reflektor pedig felkapcsol, szinte elvakítva engem. A zene beindul, s az első taktusokat meghallva ösztönösen mozogni kezdek, pont, mint a próbán. Ahogy az ismerős mozdulatokat végzem, mintha megszűnne a külvilág. El is felejtem a közönséget, csak arra figyelek, hogy minden mozdulatom olyan tökéletes legyen, ahogy megálmodtam. Egy pillanatra megállok egy csodálatos balettpózban, majd a fejem hirtelen a közönség felé fordítom a következő ritmusra, ahogy a mix egy modernebb stílusra vált. Ahogy a zenével együtt mozdulataim is felpörögnek egy pillanat alatt, mintha felharsanna a tömeg, de csak ennyit hallok. Nem marad más, csak én, a zene, és a csillogó anyagú kék ruha, amelyet Barbi álmodott és varrt meg nekem.

El sem hittem, amikor először tükörbe néztem. A ruha egyberészes, rövidnadrágos, amely pont takarja a fenekem alját is, viszont kiemeli hosszú lábaimat. Legalábbis Barbi szerint. A hátamat csak a közepéig takarja, elöl viszont garbónyakban végződik, ujjak nélkül, egyszerre hosszabbítva meg vele kissé csapott vállaimat és kerekítve melleimet, amit a ruhába épített push-up szivacsokkal Barbi a B kosár alsó területeiről majdnem C kosarasra feltornászott. Őstehetség ez a lány, csak saját magán nem szereti alkalmazni, így az első közös évünk azzal telt és barátságunk alapja úgy szilárdult meg, hogy ezt a ruhát tervezte nekem. A mesés öltözékhez azonos anyagból készült kesztyűket kaptam, amelyek felkaromig érnek, s combzoknik is társulnak az összképhez, tovább nyújtva lábaimat a 10 centis sarokkal rendelkező cipő segítségével. Komolyan kezdem zsiráfnak érezni magam, pedig nem vagyok túl magas. A mixnek vége, beállok a zárópózba, egy utolsót dobva parókám fürtjein. A levegőt kapkodva veszem, minden porcikám remeg, de imádom ezt az érzést. Egy álom vált most valóra. Kivárok egy kicsit, a messzeségből mintha tapsot hallanék, így meghajolok, ahogy tanultam, majd lesétálok a színpadról, ahol Barbi ugrik a nyakamba.