Blue Star

Tekintetek titkai

– Jaj, bocsánat, akkor mehet! – lép ki Barbi útjából az akadékoskodó, barátnőm pedig rögtön felém veszi az irányt.

– Pink Doll? – vigyorog rám, én pedig vállat vonok.

– A Barbie Baba túl egyértelmű lett volna.

– Ügyes húzás, tetszik! Na, kezdjünk!

Bólintok, s ahogy körülnézek, a korlát mentén végig diákokat látok, mindenki kameráz és fotóz a mobiljával. Barbi közben odalép a fotóklub vezetőjéhez, hogy megbeszélje vele a dolgokat. Érzem, hogy remeg a gyomrom, egy tétova mozdulattal integetek nekik, mire sikítozás a válasz. Megint csak pislogok, kicsit meg is csípem magam, hátha csak fel kellene ébrednem egy álomból, de minden jel arra mutat, hogy érzem a csípést, és ez most a valóság. A tömeg zúgásából Olivér hangja emelkedik ki, ahogy a rajongók által kitalált nevemen szólít. Odafordulok felé, egyenesen belenézve zöld szemeibe.

A tekintete elképesztő. Sosem láttam még ilyennek. Eddig akármikor rám nézett, lesajnáló volt a pillantása, gúnyos, esetleg azt olvastam ki tekintetéből, hogy mindjárt elhányja magát. Ez az Olivér viszont most áhitattal néz rám, mintha egy istennő lennék, aki épp most lépett elé az éterből, csodálattal rajongva a legapróbb mozdulataimért is. Hogy csikerült ennek az idiótának ennyire belehabarodnia Blue Starba?

Arrébb pillantok, szinte Olivér mellett rögtön meglátom Leventét, ahogy a kordon belső oldalán áll, a bejárat környékén, hogy csapattársaival bevédje azt. Karjait pont ugyanúgy fonja össze maga előtt, ahogy azt tegnap az órán tette, amikor engem nézett. Pillantása is egy az egyben ugyanaz, még testtartása is igen hasonló, tekintve, hogy a kordonnal támaszkodik lazán. Bár most is engem néz, valahogy nem érzem úgy, hogy el kellene fordítanom a tekintetemet, inkább viszonzom a pillantását, már-már farkasszemet nézve vele, s próbálom kiolvasni, mire gondol. Mit érezhet? Mi a véleménye Blue Starról? Vajon tetszem neki így? Lenyűgözőnek talál ő is, csak nem mutatja ki?

– Gyere, Blue Star! – ragadja meg a karom Pink Doll, ezzel kizökkentve merengésemből, s elindulunk a fotósokhoz.

– Örvendek a szerencsének! – köszönök mindenkinek ösztönösen, s meg is hajolok szinte azonnal, ami sokakat meglep, a közönségből meg újabb sikítozást vált ki.

– Ne aggódj, nem teszünk próbálkozást arra, hogy megtudjuk a titkod! – válaszol Peti, a fotóklub elnöke, s a többiek is egyetértenek.

– Sőt, szerintem sokkal izgalmasabb nem tudni, ha esetleg véletlenül szembejönnél velünk a folyosón normális szerelésben! – kacsint rám egy másik srác, ez pedig megnyugtat.

– Nagyon szépen köszönöm! – hajolok meg ismét. Azt hiszem, Barbival túl sok ázsiai sorozatot néztünk, mert elképesztő, hogy mennyire ösztönösen jön belőlem ez a mozdulat.

– Na, kezdjük is a munkát! – csapja össze tenyereit drága egyetlen menedzserem, s elkezd ötletelni a fotósokkal. Hova üljek, mit csináljak, merre fordítsam a fejem. Elsőként persze, Edit kezd csak fotózni, a klub legbarátságosabb női fotósa, hogy felengedjek, a többiek csak figyelnek. Aztán szépen lassan mindenki megtalálja körülöttem a nekik leginkább tetsző helyet. Engem talán hárman fotóznak összesen, általában felváltva, míg az egyikük beállításokat próbálgat, addig a másik kettő már élesben kattintgatja a képeket, aztán csere. Barbi folyamatosan köztük grasszál, akár egy duracell nyuszi, konzultál, tovább ötletel, irányítanak. Ha valaki egy konkrét képet akar csinálni, a többiek tartanak egy kis pihenőt. A klub másik két fotós tagja pedig elsősorban a munkálatokat dokumentálja, vagy épp az őrjöngő nézőkről készít képet. És persze, vannak a segítők, akik ha kell, tartják a derítőlapot, néha odaugranak egy parókafésűvel, hogy megigazítsanak pár tincset, és azonnal jelzik Barbinak, ha a sminkem elkezd elkenődni, vagy túlzottan csillog az arcom. Sőt, néha megesik, hogy valamelyikük egy roppant kényelmetlen pózban áll meg, mert egy képhez pont az illene, és még arra is akad példa, hogy valaki megpróbál buborékokat fújni elém.