my short stories

▪ g o m o l y f e l h ő ▪

Az iskola felett az eget ma is szürke felhők tömkelege borította be. Vihar készülődött, mint mostanában sokszor. Peter is ezen mélázott a bejárathoz vezető kopott kőlepcsőn felfelé kullogva. Aztán az ég eltűnt a szeme elől és a helyén maradt űrt az iskola egykor fehér, ma már inkább szürkés plafonja töltötte be. Peter már nem nézett felfelé, hisz a plafon már korántsem volt olyan érdekes mint a gomolyfelhők. Elindult a folyosón, hogy az órájára siessen, de előtte vetett egy pillantást a portás fülke mögött ülő idősebb nőre, aki unottan szemlélte a körmeit.

- Jó reggelt - hallatszott Peter halk hangja, ami betöltötte a csendes aulát. A portás nő felkapta a fejet. Valószínűleg Ő sem sokat hallotta Petert beszélni.

A folyosó is csendes volt így a fiú léptei vízhangzottak a kőlapokkal burkolt padlón. Néhány teremből kiszűrődött a tanóra moraja, de egyéb zaj nem volt hallható. Peter egyenesen az emeleti, 14-es számú terembe sietett, ott volt biológia órája. Ezt nem utálata annyira mint a többi órát. És a tanárat Mr. Portert is szerette. Kedves ember volt. Peter remélte, hogy még ezt a késést elnézik neki.

Kissé félve a büntetéstől, kiszáradt torokkal nyitott be a 14-es terembe. Ahogy lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót, minden szem rá szegeződött. Az osztálytársaié, a tanáráé, de úgy érezte, hogy még a sarokban álló műcsontvázé is. Roppant kellemetlenül érezte magát és nem ez volt az első alkalom, hogy késett az óráról.

- Elnézést a késésért - nyitotta ki ajakit, de alig hallatszott amit mondani akar.

- Menj a helyedre Peter, és emlékeztetlek még egy késésért igazolatlant írok be - figyelmeztette a fiút érces hangján a tanár, majd megfordulva elkezdte felírni a táblára az óra anyagát.

Peter a helyére, az az a szélső padsor utolsó előtti székéhez kullogott. Útját végig kíváncsi szempárak kísérték. Volt ahonnan még halk kérdések is hangzottak. „Miért késett megint?" Leült és előpakolta könyveit. Utána figyelmét már csak a környéki idegrendszernek szentelte.

Az óra végéhez közeledve Mr. Porter szavát az éles csengő szakította meg. A diákság felbolydult és kifelé kezdtek tódulni az ajtó felé, mint a méhek kiknek méhkasát leverte valami.

- Házi feladat a 67-es oldal - mondta a tanár kissé elkeseredve, hogy nem tudta befejezni mondanivalóját. De erre már senki sem figyelt.

Peter is pakolni kezdett, de mielőtt gondos borítású könyveit a táskájába csúsztathatta volna, azt valaki megrúgta. A tankönyvek a földre zúdulva szétterültek a padlón. Peter feje fölött osztálytársai gúnyos kacaja hangzott fel. Majd szélsebesen eltűntek a teremből. A fiú szomorúan szedegette fel a földről szerteszét hullott könyveit és füzeteit. Aztán gyorsan kislisszolt Ő is a teremből.

Peter a folyosón olvasva töltötte a szünetet. Sokan voltak akik nem értették miért okoz örömet pár papírlap. De Petert nem érdekelte, mert Ő imádta az illatát, a tapintását és persze a tartalma sem volt mellékes.

Remélte, hogy ma nem történik semmi megalázó sem vele a elkövetkezendő 10 percben. Bár igaza lett volna, de tévedett, ugyanis a folyosó, a hierarchia magasabb részébe tartozó tanulók porondja, ahol megmutathatják fensőbbségüket. Így történt ez ma is.

- Na, mi van te pápaszemes? - szólt Peternek egyik fiú osztálytársa.

Peter nem válaszolt, még a fejét sem emelte meg, pedig tudta, hogy ez neki szólt. Csak Őt hívták így szemüvege miatt. Sőt tarkóján még leheletüket is érezte.

- Válaszolj, ha hozzád beszélek - emelte fel pulóverénél fogva Petert a srác.

- Se-semmi - dadogott Peter megszeppenve.