Éjföld Krónikái 1. - Az eltitkolt herceg

2

A látványtól megrettenve addig botorkált hátrafelé, ameddig fel nem bukott saját remegő lábában. Nagy puffanással ért földet és csak ült mozdulatlanul, némán nyelve a könnyeit.

Számára végtelennek tűnő idő elteltével a tudata lassan kezdett visszakúszni a valóságba, ahogy sűrű rántásokat érzett magán és egy sürgető, távolról szóló hangot.

– Nerien, fel kell állnod! Nem maradhatsz itt! – unszolta faun barátja kétségbeesetten suttogó hangon. – Ha megtalálnak, nem tudom mit tesznek veled! El kell menned innen.

Lassan Menonra emelte ködös pillantását, akiből csak elmosódott foltokat látott, de mindig borzas barna haját még így is tökéletesen ki tudta venni. Kábulatában lassú mosoly húzódott a szája szegletébe. Sokat mesélt a férfinak A kishableány történetéről, mivel az ő haja mindig tele volt mindenféle gazzal és gallyal, és a mese elolvasása után úgy vélte, hogy a férfira is ráférne egy fémvillához hasonló strapabíró fésű.

Barátja kilépett a látóteréből, azt hitte, ő is egyedül hagyta, de erős karok szorítását érezte meg a hóna alatt. Menon egy hirtelen mozdulattal, rongybaba módjára a mellkasához rántotta és így kezdte el cipelni az erdő széle felé, el a tisztástól.

– Elrejtelek egy biztonságos helyre, eltüntetem a nyomokat és megkeresem az anyádat. Ő biztos tudni fogja, mit tegyünk.

Nem tudhatta, hogy a lehető legrosszabb szavakat ejtette ki a száján.

Ahogy felfogta a helyzetet és a tényt, hogy nem az életére törnek, a testét korábban elárasztó hirtelen adrenalin löket elmúlt, a nő pedig lassan a földre csuklott.

A faun is megérezte az események komolyságát, abbahagyta a rágást, a konyhában már csak Nerien nehezen lassuló lélegzetvételét lehetett hallani. A feje zúgása fokozatosan csökkent, végül miután elmúlt könnyes pillantását behatolójára függesztette. Zavargó gondolatai szorgos hangya módjára próbálták rendezni soraikat, de maga sem tudta mi alapján kellene sorolnia őket. Egyáltalán hol kezdje?

Rá sohasem haragudott – nem igazán. Legalábbis nem olyan értelemben, amiről a faun is tudhatott volna. Egyrészt önmagára volt dühös, amiért otthagyta egy szó nélkül, másrészt viszont a férfire, amiért nem kereste. Minden egyes alkalommal, amikor azt hitte talán a barátja indult végre a keresésére, elf kereső csapatokba botlott, így menekülnie kellett. A mágiája elzárása miatt az elején a különböző fajok megkülönböztetése volt nehéz mostanra azonban teljesen képtelen volt akármilyen éjföldi bemérésére.

A pengéire vésett kil-sma-ji, vagyis a legjobb nyomkövető cím, ami elmúlás vagy lemondás alapján szállt új örökösére már rég nem illett rá.

– Hé, jól vagy csajszi? – törte meg a hosszúra nyúló csendet. Az eddig kezében tartott megcsócsált virslit egy laza mozdulattal a pultra dobta és leguggolt, hogy szemmagasságba legyen. – Olyan jóképű lettem az évek alatt, hogy nem bírtál talpon maradni, mi? – kérdezte dévaj szemöldökrántással.

Döbbenetében Neriennek fogalma sem volt, hogy mit reagáljon. Végül félresöpörte túlkomplikáló gondolatait és egyszerűen csak elnevette magát és öklével megtörölte könnyáztatta szemeit.

Menon szája is mosolyra húzódott, felegyenesedett és aranybarna kezét nyújtotta a nő felé. Nerien jólesően elfogadta, hófehér bőre nosztalgikus kontrasztot alkotott a faunéval, a következő pillanatban pedig egy erőteljes rántással a fű és fák illatát idéző mellkasához szorult, acélos karokkal maga körül. Az egyre erősödő szorítás végül bordaropogtatóvá vált, a nő pedig kezdte egyre kényelmetlenebbnek érezni.