Egy madár halála

A szívem kisétál a testemből. Dobog, nem áll meg. Egyszerűen csak kigaloppozik a mellkasomból, hátrahagyva az üres fészket. Mint a csemeték, mikor kirepülnek. Elhagyják a védett fekvőhelyet, hogy más ágyában, idegenekkel együtt feküdjenek. Nem számít, mennyi időt töltöttél velük, úgyis elhagynak.

Hűtlenek.

Hálátlanok.

Árulók.

Ellenségek.

Félig lehunyt szemekkel nézem, ahogy búcsút int, aztán elindul az egyik irányba. Egy kismadár felé visz az útja, amely az úttesten fekszik.

Alig repdes az égbolt lakója. Lent vergődik a porban. Szárnya törött, a fájdalomtól alig bír mozogni, de azért még próbálkozik, a félelem erőt ad neki. Retteg, hogy ha jön egy kocsi, ő odavész. El fogják csapni, mint egy hangyát. Mint egy csigát. Mint egy madarat. Ő is madár. Meg fog halni – gondolja.

Sikítozik, könyörög a világnak, hogy ne ölje meg.

A szív észreveszi.

– Szegény pacsirta – mondja. – Szegény kis pacsirta. Milyen csúnya éneket dalolsz! Hát miért nem emeled ékesebb szóra az ajkad? Minek pazarolod holmi kis élethez fűződő ragaszkodásra?

A szív képtelen megérteni. Ő nem fog meghalni, nem tudja, mi is az a halálfélelem. Képtelen átérezni, milyen nyomorúságos lenne beletörődni a végbe.

A pacsirta nem felel. Már nem sivalkodik. Lehet, lassan tényleg elfogadja. Előbb-utóbb a por így is, úgy is belepi majd. Aztán egyszer lecsap az égeső szigonya, és agyonveri. Vagy éhen hal. Belehal a szomjúságba: kis teste kiszárad, tollai mattá lesznek, elveszítik fényes barna színüket, már csak valami sárga, fakó fedőruha marad, ami éppen, hogy eltakarja testét.

– Miért nem válaszolsz? – A pacsirta még mindig csak bámul előre, a szív apró kis lába elé.

Nem szólal meg. Bünteti a szívet, amiért az nem volt vele együttérző.

Nem tetszik, amit látok. Leköti a szív figyelmét. Az én szívem figyelmét...

– Öljétek meg a pacsirtát! – kiáltom a világnak. – Üssétek el! Végezzetek vele! Irtsátok ki az összes madarat!

Az eszembe sem jut, hogy az a szerencsétlen nem tehet semmiről. Neki a legrosszabb.

Egy kocsi gurul be az utcába. Egyenesen a pacsirta felé tart. Méterek maradtak már csak.

A pacsirta továbbra sem beszél. A szív szinte már könyörög neki. Mondja el, miért... Megsértődött? Vagy tényleg ilyen fontos az élet? Milyen érzések nélkül élni? Ő adja a testnek az érzéseket, de ő attól még nem érez semmit sem.

Öljétek meg a szívet is! – ezt szeretném mondani, de tudom, ha ő meghal, én is vele együtt purcanok ki.

Az autó kerekei elérik a szívet, de az félre ugrik. Mindig is ügyes volt az irhája mentésében.

De a madár ott marad. Aranyló tollain még egyszer megcsillan a Nap fénye, egyetlenszer a Nap még megcsókolja az élő madárka homlokát, édes illatú, képzeletbeli bogyókkal eteti. Csipkebogyó, galagonya, vadmeggy. Csupa vörös húsú gyümölcs.

A madár alakját körbeöleli saját vére. Egész teste kilapult, kis vergődő szíve szétdurrant, amint a kerekek laposra nyomták. Már csak árnyékok maradnak körülötte, saját ijedelmei. A gondolatok lassan testet öltenek.

Kék vihar támad a fejünk felett. Én is és a szívem is felnézünk az égre. Jégeső ver.

Elsírom magam. Meghalt. A tollai piszkosak. A csőre véres. Lábai darabokban állnak.

A szív azonban csak áll, s tűri, hogy a jég kék-zöldre verje.

Ő nem sír.

Nem sikít.

Nem könyörög.

Csak áll és néz. Bámulja az élettelen madártestet.

– Ha nem sietsz vissza a helyedre, én is úgy fogok járni, mint az a madár. Ha nem jössz vissza, kiszáll ebből a testből a lélek.

Nem jön.

Felállok a padról, ahol eddig ültem, majd odasétálok hozzá. A kezeim közé veszem. Érzem, hogy dobog. Vérzik egy-két helyen, de ép. Fölébe hajolok, hogy megvédjem az esőtől.

Kerüli, hogy a szemembe nézzen. De azért halkan, szinte suttogva megkérdezi:

– Miért sírsz?

Eltöprengem.

– A halálát kívántam. Aztán átéreztem, hogy nélküled én is meghalok. Megsajnáltam.

Nem mondott többet. Egyszerűen csak bebújt oda, ahonnan kijött.

_______________________________________

Köszönöm szépen, hogy elolvastad! Tegnap költöttem séta közben egy dalt, amiben volt egy sor, mely valahogy így hangzott: megölni minden madarat. Szóval hazajöttem, meghallgattam a fenti számot, aztán úgy döntöttem, elsiratom a madárvilágot.
Ha van egy kis időd, hallgass egy kis Estit, kérlek:

Arra gondoltam, hogy erre is megírhattam volna. De talán ez túl szenvedélyes egy érzéketlen szívhez.