Ábrázolt hangok

Engine

[Bevezető]

Május 25. , YanAn naplóbejegyzése.

Hogy izgatottnak kéne lennem, most? Nem igazán tudom. Sosem volt még, hogy a család ekkora döntést hozott volna. Családot említettem? Ez esetben, eléggé..., hogy is fogalmazzak!? Kicsit túlzok mikor ezt a szót használom. Csak apa van és én. Az én nevem pedig Yan An. Egyetlen egy értelmetlen kis szótag, jelentés nélkül. Többnyire magamban beszélek az elképzelt hallgatóimnak, és minden egyes nap egy kisebb monológot tartok nekik az életről, amit magam sem tudom igazán, hogyan kell kihasználni.

Térjünk vissza arra a nagy döntésre amit már az előbb is emlegettem. Édesapám a hosszú ideig tartó szűkölködés után, állásajánlatot kapott Daeguban. Igaz, hogy csak egy hotelben fog dolgozni, mint karbantartó, de a kis dolgoknak is örülni kell. Az már kevésbé pozitív, hogy egy szót sem konyítok a koreai nyelvból, és annál is messzebb áll tőlem a Dél-koreaiak híres vendégszeretete. Minden amit tudok arról a helyről, az az, hogy furcsa versenyszellem jellemzi a fiatalokat. Még sosem utaztam Sanghai-on kívülre. Ez nem azért van mert nem akartam, csak féltem elmozdulni a megszokott kis világomból. Mint tinédzsernek, kötelességem lenne bosszantani a felnőtteket és lázadni a hajnali kelések ellen, ám bár, nem érzem szükségét ennek a sablonos folyamatnak, amit a korombeliek űznek.
Apa reggel óta szorgosan pakolászik a barna kartondobozokba, amiket egy szupermárket szemeteséből szerzett. Így van, szerezte, nem lopta! Az apám mottója, hogy amit valaki ki dobott, és te elveszed, az nem számít lopásnak. Mindig igyekszik spórolni mindenen. Nem tudom eldönteni, hogy költeni vagy pazarolni utál jobban.
Tehát, mint említettem reggel óta szorgosan pakol és az sem zavarja, hogy a kukázott dobozai eltorlaszolják a slozira vezető utat. Reggel, miután szépen magamhoz tértem és úton voltam a természet csábító hangjai felé, egy csattanás és egy kellemetlen fájdalom köszöntött. (Ez azt jelenti, hogy bebasztam a lábam a dobozba, nem hogy arcon fosott egy darázs.)

Ugorjunk egy kicsit az időbe, mondjuk oda, mikor már a repülőn ültünk és megittam azt az isteni tejeskávét. A hangulatot már csak az ronthatta el, hogy laktóz érzékeny vagyok és egy pali éppen az előtt húzott be a wc-be, természetesen a telefonjával. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy apám zsebében ott lapult a gyógyszerem.