Ábrázolt hangok

Nem olyanok mint mi!

1. rész

A nagyvárosi taxik nagyon jellegzetesek, ez lehet egyik oka annak, hogy aki akar az könnyen fog egyet.
Kinyújtottam az egész karom a haladó sávban, ahol teljes sebességgel cikáztak az autók. Nagy esélye volt annak, hogy valami elsodorja a kezem, ezért apám visszahúzott és maga mellé állított.
- Yan An, ezt bízd csak rám, túl fiatal vagy még a stoppoláshoz. - barátias kacsintással és gyengéd lökéssel jelezte, jobb ha most félre állok.
A gondosan cserkészett sárga autó percek alatt parkolt a patka mellett. Fiatalos testemmel nem hagyhattam drága apámat csomagokat emelni, így egyedül dobáltam be a cuccokat a csomagtartóba. A hátsó ülésen foglaltam helyet, míg apa beterpeszkedett az anyósülésre és bájcsevejbe kezdett a sofőrrel.
A felnőttek hallhatóan jól megtalálták a közös hangot, míg én csak hátra döntött fejjel számoltam az utcai kukákat, az üvegen keresztül.
- Százharminc kettő, százharminc három... -majd egy hatalmas csapódás és elsötétül minden.

Május 27.

Ébredezem! A fejemben mintha ezer hangszóró élesítette volna fel a gépek csipogását. Szemem még csukva, de már nyelvemmel végignyaltam száraz ajkaim. Élek még!
- Doktor Úr, Doktor Úr, a fiú felébredt! -egy fehérköpenyes nő alakját látom elsuhanni. A fejfájás kínoz és zsibbadnak a végtagjaim. Meg sem próbálom a kezeim mozgatni, érzem a tűket a karomban.
- Hogy érzi magát? - megjelenik egy idős férfi, sztetoszkóppal a nyakában.
- Én - most - kór-házban- vagyok? -próbálok beszélni, a szám mozog, de hang alig jön ki rajta.
- Nem kell beszélnie Yan An. Elég ha meghallgatja, amit mondok. Magának autóbalesete volt, agyrászkódást szenvedett és eltört pár csontja. Azt hittem sosem fog magához térni, éppen ideje volt.
Hallottam minden egyes szót amit az orvos mondott de én képtelen voltam a normális beszédre.
- A-apa... - mindössze ennyi hangzott a számból.
- Az édesapja halott! -közölte együttérzően, majd a segítő nővér befecskendezett egy adag nyugtatót.

Május 28.

- Nővér, Doki! - kiáltottam fel álmomból. Erősen hasított a fejem és belül sípolást hallottam.
- Mi történt? -jött be a nő aggódóan és ő már hangosabban ordítozott az orvos után.
- Áááh .... mi ez a sípolás? -ordítoztam torkom szakadtából, miközben mind két kezemmel takartam a füleim.
- Milyen sípolás? - nézett rám furcsán a nővér, mintha csak megbolondultam volna.
- Mi a baj, mi történt vele? - késve, de az orvos is a segítségemre sietett.
- Egyszer csak felkiáltott és sípolásról beszél. Fiú, nézz rám. - a nővér igyekezett elrángati kezeim a fülemtől, de nem hagytam neki. Rá pillantottam. A nő szemében láttam a rémültséget, láttam a kínt.
- 200 ml morfiumot adjon neki. Gyorsan! -parancsolt az orvos, miközben már ő igyekezett lefogni. Ismét bekábultam.

Május 29.

Nem fáj a fejem, nem hallom a sípolást sem. A kedves nővér éppen most rakott fel új infúziót.
- Jó reggelt fiatal ember, nagyon mélyen aludt hála nyugtatónak. Jobban érzi már magát? -sétál be az orvosom, kezében a kórlapommal.
- Zsibbad a lábam! -feleltem.
- Ez természetes, ha az ember lábát gipsz borítja. Remélem most tudunk pár szót váltani, az elmúlt pár napban nem volt nagyon emberi a viselkedése. Szerencsére fel fog épülni ám a gyógyulás utáni kemoterápián részt kell majd vennie. Van esetleg valamilyen hozzátartozója, akiket érdekelhet, hogy az intenzíven fekszik? Gondolkozzon!
- A mamám itt lakik. Négy évesen láttam utoljára.
- Tudod esetleg a telefonszámát vagy bármilyen elérhetőségét?
- Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy néz ki. - sóhajtottam.
- A nevét esetleg tudod? - szekírozott tovább kérdéseivel.
- Yan Ming.
- Köszönöm, most hagyunk tovább pihenni.

Június 14.

Megérkeztünk a mama lakására. Otthon illata van. A megmaradt pulóverem zsebéből egy jüan esett ki. Lehajoltam érte, majd lassított felvétellel vettem fel azt a földről. Beljebb léptem a lakásban és szemügyre vettem a bútorzatot.
- Fűzfa, nagyon szép. -húztam végig mutatóujjam a barna fa vésett mintázatán. Tovább lépdeltem a nappaliban, mint egy ifjú gyermek és akaratomon kívül a fali tükör magához vonzott. A fejem még mindig körbe volt tekerve orvosi gézzel. Néztem magamat és azon gondolkoztam, mit kezdek majd én itt?  Ez a környezet ismeretlen számomra, haza akarok menni.

Apa, miért indultunk útnak? Miért nem maradhatott minden úgy, ahogy volt? Most hová lettek a barna kartondobozok és az olcsó sörök? A mama számomra egy ismeretlen, itt senki nem olyan mint mi.