-T A L Á N-

OO2.

002- U t o l s ó s z á l

"Füst, könny, zápor.
Fájdalom."

III.

-tudod, én nem akartam ezt-

az este fényei barna tincsein játszanak, arca ragyog.

-ne sírj kérlek, egyetlen szerelmem-

kezei közé fogja az arcot, azt az édes arcot, melybe úgy beleszeretett, s mely annyira megbántotta.

-csak fájdalmat okozok neked-

szava halk, szinte suttogás, benne semmi megbánás.

a fiú hitetlenkedve néz a lányra.

nem érti.

annyi év után csak most vette észre, hogy képtelen a szeretetre.

-nem igaz, ne ócsárold magad-

-már rájöttem mindenre, nem kell féltened-

zápor zúdult zöld szeméből, szomorú arcát a lefolyó könnyek cipelte fekete smink se tudta elcsúfítani.

a fiú még ezek után is óvni akarta.

nem tudja bántani szerelmét.

-lecsókolom rólad az összes könnyet, majd csókjaimmal eltávolítom rólad a tested takaró anyagokat, hogy a legnagyobb szeretetet nyújthassam neked, mit valaha átéltél-

a lány szemeiből a sós folyadék csak még jobban gyűlik állán.

a világ legszebb embere az övé, az övé, ki csak bántja, ki nem érdemli meg ezeket a szavakat.

-megtanítalak szeretni-

a csók, mit a fiú nyújt neki, marja a szívét, pedig édesebb a csokoládénál is.

már csak az ösztön, a ragaszkodás tartja itt.

az elviselhetetlen bűntudat.

-már túl sok mindent adtál nekem, mit én nem tudok viszonozni-

pulóvere ujját csavargatja, nem mer a fiú szemébe nézni.

-tudom, hogy ezek felesleges nagy szavak, de ha kellene, az életem is odaadnám neked-

a vallomást nem tudja viszonozni.

-menjünk el valahova, kettesben. unom már ezt a helyet-

-régóta le akarsz lépni, miért most jut eszedbe?-

mindig ott motoszkál a gondolat a fejében.

nem tudja kiverni onnan.