-T A L Á N-

OOI.

"Attól még nem lehetetlen, hogy te soha nem tapasztaltad."

II.

Azt mondják, hogy minden csoda három napig tart.

A szobámban ülök elfolyt sminkkel, begubózva, a város új csodájaként, immár fantasztikus öt napja. Ez nem olyan csodálkozás, álmélkodás, mely miatt az egekbe magasztalnak, és egy mennyből jött istennek hisznek. Nem. Ebben a helyzetben a pokolba kívánnak, és egész nap átkoznak, majd magukat is, mert nem értik, hogy hogy tudnak egy városban élni ezzel a szörnyszülöttel, azaz velem. És hogy mit tettem annak érdekében, hogy most ebben a helyzetben dagonyázzak? Nagyon egyszerű a válasz; szerelembe estem.
Most lehet, hogy páran felnevetnek, és hitetlenkedve a fejüket csóválják, de ez az igazság.

Talán csak az alannyal van problémájuk, kihez szívem húz. Engem, kinek még sosem volt barátja, ki egyszer megbukott a középiskolában.

Én, aki a szőke hajamat befestettem barnára én, aki nem képes felhúzni egy magassarkút, beleszerettem az iskola szépébe. A város gyöngyszemébe; Charlette Barrowba.

^^^

Azt hiszem ősz lehetett. Esett az eső, és én minél hamarabb haza akartam érni, hogy aztán sütit egyek, és elalvásig valami bugyuta filmet bámuljak a televízióban. A tervem meghiúsult, ugyanis telefonomat olyan lendülettel húztam ki a farmerkabátom zsebéből, hogy az egy pocsolyában végezte. Pár percre lehet sokkot is kaptam, ám hamar kapcsoltam utána, és futottam a készülék felé, hogy minél kevesebb ideig pancsoljon a koszos vízben. Nem mondhattam azt fellélegezve, hogy nincs semmi baja, mert bizony volt. Tönkrement, pont mint nap végére az idegrendszerem. A szervizbe futottam amilyen gyorsan csak tudtam, nem érdekelt, hogy bokáig vizes leszek. És akkor, ott pillantottam meg először úgy, hogy megdobogtatta a szívemet. Talán az fogott meg benne, hogy azon a napon nem az előkelőktől megszokott tökéletes kinézettel állt az üzletben, hanem csapzottan és vizesen. Valamin éppen nevetett, s hangjától egy csapásra elszállt az idegességem. Úgy éreztem, mintha egy nyugtatót nyeltem volna le, mintha bedrogoztak volna, csak rá tudtam figyelni.

Akkor még nem beszéltünk egymással. Csak kedvesen köszönt, majd elhagyta a szerviz épületét. Másnap, miközben a télikabátok között kutattam a sarki ruhaboltban, megpillantottam a fényben megcsillanó szőke hajkoronáját barátnői gyűrűjében. Ő is észrevett, odajött hozzám, barátságosan érdeklődött telefonom állapotáról. Zavartan, talán kicsit dadogva válaszoltam neki, hogy bizony nem lehetett megmenteni már. Ez a mai napig öröm számomra. Ha akkor nem ejtem el, lehet soha nem élem át ezeket a fantasztikus hónapokat. Nem azt mondom, hogy nem volt tele szomorúsággal, keserű szájízzel. Én nem az az ember vagyok, kire a tökéletes élet, tökéletes szerelemmel illik.

Odahívott barátnőihez, és mivel látta, hogy mennyire vágyakozom egy társaságra, egy lányos délutánra, így limonádézni is elcipeltek magukkal. Akár egy randevú is lehetett volna. Charlette próbált minél többet velem beszélgetni, hogy ne érezzem magam kínosan, de barátnőit se hanyagolhatta el, kiknek látszólag cseppet sem voltam szimpatikus. Nem zavart, én sem zártam őket a szívembe.

Együtt mentünk haza. Azt hittem, hogy ez egyszeri alkalom volt, így minden percét ki akartam élvezni. Bátortalanul, és felettébb bárgyún, de mikor a kereszteződéshez értünk, hol el kellett válnia az utunknak, megöleltem. Kínos másodpercek múltán, mikor már szabadkozva el akartam engedni kecses derekát; ő visszaölelt. Tenyerem izzadni kezdett, testem bizsergett, hol csupasz bőrünk összeért. A világért se mozdultam volna meg.