Újjászületés

Kezdet

  Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.  

Van közöttetek olyan, aki emlékszik a gyerekkorára, arra amikor megtanult járni, beszélni, nem a pelenkába kakálni? Szerintem sem. Mégis, az én első emlékem az új életemből az volt, hogy ülök a homokban, és rettentő koszos vagyok. Meglepődötten nézek körbe az udvaron, majd észreveszem, ahogy a nagypapám épp vezeti ki a lovat az istállóból. Papó meghalt, amikor kilencedikes voltam, így könnybe lábad a szemem hisz nagyon hiányzott.  Feltápászkodok, majd futok felé, amikor észre veszem, hogy milyen alacsony vagyok. Lenézek az apró lábaimra, és elképedve tapasztalom, hogy egy gyerek testébe kerültem. Anya jön felém idegesen, nem értettem miért ideges, nem értettem mit keresek otthon, hiszen nem  tartom velük a kapcsolatot, nem értettem papó miért van ott, miért vagyok egy gyerek testében. Aztán rájöttem. Meghaltam és ez egy emlék. Aztán anya rácsapott a pálcával a lábamra, ami kifejezetten fájt. De ha halott vagyok és ez egy emlék, akkor miért fáj?

-Hogy voltál képes megint összekoszolni magad? Hányszor kell átöltöztesselek? -teszi fel a költői kérdést anya idegesen. Nem messze a hátánál állt nagymamám, és rosszalló, gúnyos pillantásokat vetett anyám felé. Mindig is utálták egymást, ezért én is utáltam mamát, tönkretette anyám életét. Édesanyám felemelt, majd bevitt hogy átöltöztessen. Ideges voltam, nem értettem mi történik. A naptárra pillantva rájöttem hogy 2003-at írunk. Döbbenten vettem tudomásul, azt amit lehetetlennek tartottam, mégpedig hogy visszakerültem a gyerekkoromba. Nem láthatom Édent, nem láthatom a barátaimat. Meglettek kötözve a kezeim és újra a szüleimtől kellett függenem, amit gyűlöltem. Egyáltalán nem voltak talpraesettek, megmaradtak egy falusi szűk látókörű ember szintjén.

Ezek után minden napomat gyűlöltem, teljesen magamba fordultam és nem beszéltem senkivel, ami abból a szempontól is volt rossz, hogy anyám jó szülőhöz híven megpróbált pálcával fenyítve rávenni arra hogy kommunikáljak. Semmi esélye nem volt, akármit is tett szótlan maradtam. Talán egy hónap után voltam hajlandó újra beszélni, mikor is az orvosi rendelőben ültünk és a szüleim arról tanakodtak az orvosnővel, hogy pszichológushoz kellene  vinni. Ekkor elkezdtem tiltakozni, hogy ne tekintsenek egy unintelligens, problémákkal küzdő gyereknek, mivel képes vagyok megoldani a problémáimat, és lerendezni gondolatban az egészet. Öt perc néma csend követte eme mondatomat, csak néztek rám, s mindenki elgondolkozott azon hogy egy három éves mégis honnan szerzett ilyen szókincset. Közöltem velük továbbá hogy egyszerűen csak szálljanak le rólam, elvagyok magamnak és hajlandó vagyok beszélni ha vesznek nekem könyveket, merthogy eléggé unatkozok.

Szerencsére megkaptam amit akartam, apának sikerült beszereznie egy könyvet nekem mikor a városban járt, örömmel konstatáltam hogy akármennyire is tiltakoztak, de megkaptam Agatha Christie egyik regényét. Nemigazán tudták miről szól, s anyám felajánlotta hogy majd ő felolvassa nekem. Nemes egyszerűséggel kinevettem, majd fennhangon elkezdtem olvasni a sorokat. Akkor jöttek rá, hogy itt valami bibi van. Bár soha nem mondtam el nekik, bárhogy faggattak, egy idő után belenyugodtak a ténybe miszerint a lányuk egyik pillanatról a másikra megtanult olvasni, írni és sok minden mást is, például helyesebben beszélni mint ők. Ez teljesen nagyképűnek hangzik, de húszéves fejjel, azért ilyen alap dolgokat tudtam. Az lett volna a baj, ha nem. Egymás után faltam a jobbnál jobb könyveket, így az idő jobban telt, mivel nem voltam hajlandó sokáig velük lenni, próbáltam feltornázni magam arra a szintre hogy megbízzanak bennem s bentlakásos iskolába mehessek. Minél közelebb akartam kerülni Édenhez, bár a testem egy fiatal gyereké volt, de a lelkem és az elmém már megéltek sokkal több évet. S ott voltak az emlékeim is. Akárhogy történt is, kaptam egy új esélyt, amivel élni kívánkoztam.