Újjászületés

Valaminek a vége mindig valaminek a kezdete

  Az ember akkor fogja fel igazán, hogy mit akar leginkább, amikor azt már elveszítette. Akkor érzi legerősebben valaminek a hiányát, ha az már nem lehet az övé.  

Az életem utolsó napja is ugyanolyan unalmas volt mint a többi. Épp az államvizsga dolgozatomat készültem megvédeni, így sietősen szálltam le a buszról a főtéren, majd rohantam az egyetem felé, mert igen nagy késésben voltam, hiszen megint kihagytak egy buszjáratot. A párom Éden épp otthon pihent, a héten már harmadjára volt éjszakai műszakban, így nem tudott velem tartani, amit nagyon bántam. Sokkal nyugodtabb lettem volna ha velem van, egyedül mindig olyan elveszett vagyok, mint egy kislány, aki nem találja az édesanyját. De most épp egy nagy dolgot terveztem véghezvinni, amihez nagy bátorságot kellett valahonnan összekotornom. Nagyon nem szerettem emberek előtt beszélni, a kezem izzadni kezdett és minden ép gondolat eltűnt a fejemből. Tudniillik én ilyen félős vagyok, kivéve ha a baráti társaságomról volt szó, előttük mindig nyíltan tudtam beszélni, azon ritka alkalmakkor, amikor nem a telefonomat bújtam és olvastam, vagy játszottam valami újabb hülyeséget csak hogy teljen az idő, és hazamehessek. Soha nem voltam egy nagy társasági ember. 

Épp a zebrán keltem át, amikor egy türelmetlen sofőr kikerülve a villamost ellenkező sávban haladva elütött. Az egyetlen gondolat, ami a fejemben volt, az volt, hogy mennyire fájt az a pillanat. Még egy pár másodpercig voltam magamnál, minden olyan homályos volt. Mindenem fájt, mintha minden csont a testemben eltört volna, valami pedig megakadályozta, hogy a levegő jusson a tüdőmbe. Fuldokolva, telve félelemmel sötétült el előttem minden. 

Csak én voltam, egy halk hang, egy gondolat. Csak az járt a fejemben mennyi mindent vesztettem, csak az életem értelmére tudtam gondolni, aki valószínűleg otthon alszik kimerülten semmit nem tudva arról, hogy velem mi történt. Visszagondoltam mindarra ami életem során történt, a gyerekkoromra, a sulis éveimre, az egyetemre, a fiukra, mit vesztettem és mit kaptam. Egy apró, egyre halkabb gondolat volt az utolsó, amire emlékszem, mégpedig hogy bárcsak újrakezdhetném az egészet.