Szívzűrterápia Strébereknek

A "Gravery"-lista: Avery bejegyzése

Kedves Naplóm!

Grayson rózsát hozott nekem! Még soha senkitől nem kaptam rózsát! Annyira zavarba jöttem, amikor beállított a hatalmas csokorral, hogy az arcom kábé olyan színűre vörösödött, mint a virág. Mindegy, irtó édes volt tőle. Persze így elég nehéz lesz megértetni végre a sráccal, hogy mi igazából nem randizunk, de nem érdekel. Odavagyok a rózsákért!

Különben meg Grayson totál dilis. Elképesztően vicces és aranyos, de tiszta őrült. Fejébe vette, hogy szükségünk van közös élményekre, mint a pároknak (emlékezetes helyek, közös dal, ilyesmi), és már el is kezdett írni egy listát: a „Gravery”-t. Vitatkoztam, hogy mi nem járunk, de azzal érvelt, hogy tudományos munkatársak vagyunk, ami legalább annyira fontos. Azt mondta, a kísérlet sikere érdekében meg kell alapoznunk a kapcsolatunkat, és elismerem, igaza van. Mostanában sokat fogunk együtt dolgozni, és a kísérlet témája irtó személyes. Minél többet tudunk a másikról, annál könnyebben megy majd a munka

Fura, eddig sosem gondoltam bele, de igazából alig ismerem Graysont. Csak a csajmágnest láttam benne, és ma estig fogalmam sem volt, milyen valójában. Hát mit mondjak, meglepett. Jó, sejtettem, hogy a nőcsábászsága ellenére rendes srác (végül is ő kapart össze szilveszterkor, az Aiden-balhé után), de fogalmam sem volt, hogy ennyire… hogy… nem is tudom megfogalmazni, milyen. Az biztos, hogy ma kitett magáért. Az este kész őrület volt, de jó értelemben. Életemben nem éreztem ilyen jól magam, és nem nevettem ennyit!

Először vacsorázni vitt. Kis híján szívrohamot kaptam, mert egy olyan étterem előtt parkolt le, ahol péntekenként karaoket rendeznek. Csak úgy voltam hajlandó kiszállni a kocsiból, hogy megeskettem Graysont, semmilyen körülmények között nem kell énekelnem. Ha tudom, mire készül, inkább arra esketem meg, hogy ő sem fog… Legközelebb jobban vigyázok.

Megrendeltük a vacsit, aztán elkérte a dallistát. Akkor mutatta meg a „Gravery”-t. Erősködött, hogy mindenképp kell nekünk egy közös szám, és rávett, hogy csukott szemmel bökjek rá az egyikre. Amilyen a formám, egy gagyi hetvenes évekbeli vacakra sikerült rámutatnom.

Kitört belőlem a nevetés, mert irtó vicces volt a helyzet. Aztán Grayson felsétált a színpadra, és egyből elment a kedvem a röhögéstől. Egyből kitaláltam, mire készül, és legszívesebben az asztal alá bújtam volna kínomban. Elnézést kért a vendégektől azért, amit látni és hallani fognak, aztán elmagyarázta, hogy ez a „mi dalunk”, és egyszerűen muszáj elénekelnie nekem. És megtette…

Atyaég! Nem érte be az énekkel − lenyomta a teljes koreót! Körbe-körbe vonaglott a színpadon, és közben fejhangon vinnyogott, amitől égnek állt a hajam. Tiszta hülyét csinált magából, de tudom, hogy értem tette. Hogy megnevettessen. Meg hogy ne legyek annyira zavarban a kockaságom miatt.

És bejött! (Persze csak miután túltettem magam az idegborzoló tényen, hogy a teremben mindenki engem bámul.) Mert Grayson nálam is nagyobb lúzernek nézett ki a színpadon. Hihetetlen, hogy képes volt kiröhögtetni magát, csak hogy növelje az önbizalmam! Soha senki nem tett értem ennyire kedves és önzetlen dolgot.

Annyit nevettem, hogy a könnyeim potyogtak. Az tuti, hogy a Ring My Bell mostantól örökre összeköt minket. Ahogy a közös zuhanyzás, az alsógatyák és a Smiley matricák (Grayson azokat már korábban felírta a listára).

És az őrület folytatódott. A karaoke után amolyan kincsvadászatra indultunk a városban, hogy még több közös emléket gyűjtsünk. „Graverysítettük” például a csokiturmixot, az emlékéremmé formázható fémpénzt és a lámákat. Igen, a lámákat. Tudtam, hogy van egy lámatanya a városban, de még egyikünk sem járt ott. Grayson irtóra belelkesedett, hogy közösen fedeztük fel ezt a különleges helyet (naná hogy felkerült a listára!). És kiderült, hogy a lámákat ki is lehet kölcsönözni. Na, a srác erre végképp eldobta az agyát. Ragaszkodik hozzá, hogy tavasszal elcipeljen kirándulni − lámaháton.