Cupido (szünetel)

Prológus

Végzet palotája, trónterem

Történetünk elején Végzet megharagudott a dínókra, ezért elsöprő erejével eltörölte őket a Föld színéről, de ez olyan sok energiát emésztett fel, hogy elpusztította őt magát is. Lánya, Sors követte őt a trónon, viszont a palota neve azóta sem változott, így tisztelegve emléke előtt.

Két fiatal férfi tompa lépéseinek hangja volt az egyetlen zaj a hatalmas teremben, akik egymás oldalán sétáltak a trónhoz vezető vörös szőnyegen. Megkopott, bronzos fáklyatartókban lobogó fehér tűz világította meg a helyet, a halvány fényben kirajzolódtak a fal mellett álló szobrok, ami a palota egykori lakóit örökítette meg valaki  és napról napra egyre csak több került ide. Ahol a padlót nem takarta szőnyeg, előbukkant a fekete márványlapok sokasága, ami a palota összes folyosóját, és termét fedte. Emberi érzékeknek felfoghatatlanul nagy volt a trónterem, de a két fiú körül sem nézve haladt tovább előre. Halkan suttogtak, ügyeltek rá, nehogy meghallja őket bárki is.

Kezdek aggódni… - osztotta meg aggodalmát az éjfekete hajú. - Vajon mit akarnak tőlünk ilyen hirtelen? - súgta, még közelebb hajolva barátjához.

Gondolj arra, mi lehet a legrosszabb - kezdett bele a srác, akinek haja szinte egybeolvadt a fehér lángokkal. - Az, hogy megint le kell mennünk a Földre, bár ez szerintem nem fog megtörténni, mert nincsen emberhiány sehol. De ki tudja…? Lehet csak régen látott minket -mosolyodott el, lenyelve nevetését. Szürke tekintetével a trónt leste, Sors figyel e,viszont egy alakot vett észre mellette, Daeril volt, a Halál.

A sötét hajú megforgatta szemeit. - Hú, de optimista valaki! - A szeme sarkából barátjára lesett. - Ellenben nekem van félnivalóm, mert két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor bosszantottam fel az ittenieket apró szívatásokkal - nevette el magát egy kicsit, ahogy eszébe jutottak csínyjei.

Ha erről lenne szó, akkor engem miért hívtak? - értetlenkedett a másik. - Semmi közöm a hülyeségeidhez - ráncolta össze a homlokát értetlenségében.

Azt te csak hiszed! - vigyorodott el a sötét szemű.

A világos hajú megtorpant, viszont barátja rántva rajta egyet, újra mozgásra kényszerítette. -Tessék?! -csattant fel, és ha az lehetséges volt, akkor világos bőre még egy árnyalattal fehérebb lett. - Ezt meg hogy a fenébe értsem? - emelte meg kissé a hangját mérgében.

Volt pár dolog aminek a felvállalásában igénybe vettem a neved - lépett kicsit arrébb, pont időben, mielőtt társa tarkón csapta volna.

Próbálok észrevétlen maradni, erre meg a hátam mögött rosszfiút csinálsz belőlem! - háborgott, dühösen hajába túrt. - Akkor mi van, ha vissza akarják adni? Nincs kedvem miattad szenvedni - dörzsölte meg idegesen a halántékát, majd sunyin vigyorgó barátja felé sandított. - Elég ha saját magadnak kevered a szart! - mordult rá ellenségesen.

Köhögés mögé rejtette a nevetését, a keze mögé pedig elégedett mosolyát. - Oh, hidd el, alattam már annyi van, hogy nem fér el, így muszáj másra kenni.

Te jó ég, erre büszke vagy?! - vonta fel szemöldökét, és már az sem tudta érdekelni, hogy Sors mindent lát, és hall.

Másra vagyok én igazán büs… - kezdte azonban Sors félbe szakította, így mondatának vége elveszett az örök süllyesztőben.

Jó újra látni titeket fiúk. Ennyi év után… felnőttetek. Többnyire - tette hozzá még halkabban.

A sötét hajú közelebb hajolt továbbra is zsörtölődő barátjához. - Na, ilyenkor még a szar is vigyázba áll bennem - hadarta, majd ahogy érezte, hogy Sors villogó szempárja keresztül döfi, kihúzta magát.