Hangtalanul

Amikor

Amikor végleg föladod.

Akkor hull minden hirtelen az öledbe kéretlen és
a véges de nem véletlen időrend most egy kicsit
felborul, az agyam elborul, és már nem értem,
mért is számolom ily kétségbeesetten a hátramaradt
éveim mikor minden olyan szép és fenyőszagú,
aggodalomra semmi ok...

Amikor végre azt hiszed
hogy most márminden rendben lesz,
elmenthetsz mint egyjó fényképet, hogy benned
majd szép emlékként maradjak végképp meg,
akkor fog majdminden összeomlani körülötted
hirtelen, és akönnyeid könyörtelen kristályfátyola
a jéghideg kegyetlenségben vérré fagy...

Amikor végre elkezdesz küzdeni
mindazért, amit eddig ingyen kaptál meg, az már
megy, hogy egyedül kettesben szívesen
maradtam volna még veled, de mire
megértettem, hogy eddig még nem vesztettem,
és hogy mennyireszerencsés is vagyok, ha
láthatom még a napot akkor már késő volt...

Amikor először rámnéztél
te már akkor vesztettél, mert én akkor még nem
voltam az, kit az éveken át képedre formáltál, és
tudom nem nyújt vigaszt, hogy taszít, riaszt ez a
tudat, hogy csak miattad és most már késő, mert
elmentél feladtad és itt állok én amit csak te
alkottál, személyreszabottan eladhatatlan, nem
konfekciószerű dizájnerruha...

Akkor, egyedül csak akkor, ami most van épp itt
a szemünk előtt robog gyorsvonat sínein előlünk
vagy talán mégis pont felénk a sors...és én a
fogaskerekek közé vetve magam újra
beolvasztódok,
darabokra morzsolódok, hogy
valaki felépítsen újra, de valami tervrajz,
emlékkép, nyom,heg, karcolás a régi énemből
megmarad...és ittélsz te is bennem örökre
halhatatlan, akaratlan, így igaz.