Hangtalanul

Álom

Álom.
Felejts. Fuss. Kés, szagok, szavak, képek. Parancs. Foltok a plafonon. Egy vércsepp hopp, talány, pillanat álom. Talán susogja. Verj. Vér. Vágy...várj még. Bosszú. Nevem? Én. Én vagyok.
Csókok? Halál. Léptek a betonon. Nem. Fordított világ. Fülelj. Figyelj, felelj. Most. Léptek a plafonon. Koppan. Csattan. Állj. A következő ajtó. Benyit körülnéz, kimegy. Újra fent. Egy kapcsoló? Sötét. Körülölel körülvesz megfojt.

Reggel. Ébredés a karodban, körülölel körülvesz megfojt. Vaksin tapogatódzom a papucsom után. Sötét. Nem látok semmit. A fejem felett a falon érzek valamit. Mi ez? Egy kapcsoló? Fény. jó reggelt. Újra fent vagyunk. Minek? Anya jön felkelteni, látja már fentvagyok benyit, körülnéz kimegy. Slattyog a papucs, majd halk kopogás a következő ajtón. Húgom álmos hangja. Állj. Ez nem a húgom hangja. Hol vagyok? A szomszéd szobában egy pofon félreismerhetetlen hangja csattan. Valami hangosan koppan. A fejem. A fejem az, leestem az ágyról.Kinyitom a szemem. Csak lábakat látok, nézem, léptek a plafonon. Most megint hozzám közelednek. Próbálok emlékezni, mit jelentenek. Itt vannak, vallatnak megint. Figyelj, felelj, üvölt. Nem figyelek. Fülelj, gondolom, valami nem stimmel. Meg van. Fordított világ, most már értem. Azok a léptek, léptek a betonon. Már tudom is mit jelentenek: halál. Megint elájulok. Téged látlak. Emlékek csókok, érintések igen mi, mi voltunk. Valaki ébresztget: kérlek térj magadhoz, figyelj, én, én vagyok! Ki ez? Ki vagyok én? Mi a nevem? Mért jött el? Bosszú, bosszút kell állnom...Mi történt kérdezném? De nem, nem hall nem válaszol. Most mennem kell súgja. Ne, ne menj vár még kiáltom, de nem hall miért miért? Vágyok rád, jobban mint valaha eddig. Nem veled ébredtem értem meg...nem volt más csak egy lázas álom. Érzem ahogy a karomon végigfolyik...mi ez. Vér. Igen, gondolom. Verj meg újra csak ne hagyj el kérlek mondd meg: látlak még valaha? Talán, susogja az ablakon át a jéghideg szél, és most úgy érzem értem, tisztábban mint eddig bármikor, de ahogy jött úgy múlik el, nem volt más csupán egy talány, pillanat, álom. Hopp, érzem ahogy lezuhan egy vércsepp, repül, repül majd földet ér, csatlakozik a többihez, innen nézve nem más ez is, csak vörös foltok a plafonon...És lassan ködösen újra felsejlik mi történt képek, szavak, szagok. A kés, ahogy felszántja bőröm...Fuss kiáltott, de ő már elesett, menekülj, kiáltja, felejts el engem, ó de mégis hogy feledhetnélek? És ami a legrosszab, az az, hogy most már biztosan tudom: ez nem álom. Ez a rettentő valóság.