2008. 07. 31.
Anyu nagyon rosszul volt éjjel. Kidobott magából mindent, bár alig evett este. Egy ideig még simogattam a hátát, és fogtam a haját, de miután apu leváltott, visszamentem aludni. Hullafáradtan dőltem vissza a kényelmes ágyba. Egy ideig még forgolódtam, mert mivel nyár volt, nagyon meleg is. Végül mély álomba merültem. Apu reggel azzal költött fel, hogy hozzak anyunak valamilyen ruhát, mert el fognak menni a kórházba, mert egy kicsit sem lett jobban.
-Oké!-pattantam fel, és hiába, hogy szédültem, rohantam a szekrényhez, és egy felsőt, nadrágot, és fehérneműt húztam ki belőle. Épp siettem volna le a nappaliba vele, mikor meghallottam apa sírását.
-Apa...-rohantam le a csigalépcsőn úgy, hogy majdnem leestem.
-Mariann! Gyerünk! Ne add fel!!-kiáltozott sírva, miközben pumpálta a mellkasát anyunak. Anyu karja élettelenül lógott le a kanapéról.
-Anya...?-néztem értetlenül. Majd gondolkodás nélkül szaladtam át Martinékhoz.
-Joci!!!!!!-sikítottam.
-Mi a baj?-szaladt ki még pizsamában.
-Anya... Hívd a mentőket, vagy miket!-már sírtam. De nem értettem miért.
-Aztaszentégit!!!!-rohant a telefonjáért. Én visszaszaladtam a házba, és tovább figyeltem apa próbálkozását. Csak álltam megkövülve, mert nem tudtam mit csinálni. Vajon anyu feladja? Berontott Joci a házba.
-Gabi! Mi történt?-kérdezte. De apu nem felelt. Kitágult szemmel figyelte anyu arcát.-Hívtam a mentőket. Mindjárt megérkeznek...-csakugyan hallottam már a szirénázást. Láttam, hogy berohannak a házba, és leveszik anyut a kanapéról, majd abban az orvosos sorozatokban látott tappancsokkal próbálkoznak ők is visszahozni. Pittyegés... Talán sikerül...
-Csilla! Vagy menj fel a szobádba, vagy pedig át Jociékhoz.-valahogy az utóbbi döntést találtam helyesebbnek. Megfogtam a kezét, és átmentem hozzájuk. Olyan fél óra múlva jött az unokanővérem, hogy elvisznek magukhoz. Jó volt náluk lenni, mert egész nap játszottam az uncsinővéremmel. Este visszamentem apuhoz. Mosolyogva fogadott.
-Anyut bevitték a kórházba...-mosolygott, de valamiért a szeme nem csillogott.
-Az jó! Mikor mehetünk be hozzá?-kérdeztem reménnyel telve.
-Nemsokára...-mosolygott apa.
Két-három nap múlva.
-Apa! Mikor megyünk el anyuékhoz?-kérdeztem, amikor az unokaöcsémékhez indultunk.
-Nemsokára...-bólogatott.
-Már vagy három napja ezt mondod!-de annyiban hagytam.
-Megérkeztünk!-szólt, és becsöngetett. Nagyon szeretem az unokaöcsémet, és bár egy kicsit bugyuta, azért még teljesen normális.
-Sziasztok!-mosolygott ránk a nagynéném. De ez a mosoly sem volt az igazi... Mikor bementünk, felszaladtunk a nappaliba, és mikor üdvözöltem a nagybátyámat, felsiettünk a játékszobába. Társasoztunk, mikor a néném egy idő után szólt nekem, hogy menjek le, mert apa mondani akar valamit. Könnyes volt a szeme, mikor rám nézett.
-Oki!-ugrándoztam le a lépcsőn.
-Kislányom...-guggolt le hozzám apa.
-Igen?-néztem rá mosolyogva.
-Anyu... Már nincs velünk...-ekkor egy kövér könnycsepp gördült le az arcán. Nem láttam még aput igazán sírni. Nem értettem meg, hogy mit mondott. Csak letöröltem a könnyet a szeméből,és mosolyogtam. Hazaindultunk. Nagybátyámat láttam még, hogy az ablakban állva bőg, mint egy kisgyerek. Ezt sem tudtam hova tenni. Hazaértünk, de leültünk a lépcsőre, és nem mentünk be a házba. Mikor leültünk apu egy nagyot sóhajtott.
-Kislányom! Nézd!-ezzel felmutatott az égre. Szépek voltak a csillagok. Emlékszem, a nagy göncöl alatt ültem éppen.-Anyu onnan figyel minket. Az angyalok között van...-ennél jobban el sem kellett magyaráznia mert már ezúttal megértettem: anyu soha többet nem jön vissza...
A temetésen...
-Búcsúzik tőle...-sorolta a pap a neveket. Senki sem nézett a koporsóra. Lehajtott fejjel állt mindenki, de volt pár ember aki engem nézett. Nem sírtam. Nem tudom miért, de nem bírtam sírni. Mama kezét simogattam. Tata és mama is sírt. Apa is. Mindenki, csak én nem... Mikor elbúcsúztatták anyut, apa felemelt, odavitt anyuhoz, aki olyan szép volt. Mosolygott, és nem úgy tűnt, mint aki meghalt, hanem mint aki csak mélyen aludna. Kinyújtottam a kezem, és megsimogattam az arcát. Jéghideg volt. Anyu tényleg nem jön vissza. Soha többet... Nagyon sok ember jött el a temetésére. Nagyon sokat szerették... Szegény kislány... Hallottam a suttogásokat...
