Kötelék

Prológus

Soha nem gondoltam, hogy a fény ennyire vakító lehet, és ennyire fájhat.

Egyszerűen mindig csak láttam a körülöttem lévő világosságot, de valójában soha nem érzékeltem. Nem tudtam milyen is az, mikor a retinádra támad, hogy milyen tompa zúgást eredményezhet fejed hátsó részén, hogy ezzel is mindinkább észhez térítsen. Olyan ez, mint egy átmulatott éjszaka utáni reggeli józanodás - felforgatja a gyomrodat, és a fejed apró szilánkokká töri. És most ezt tette, apró tűszúrásokkal, melyek arra késztettek, hogy a könnyeimet inkább kiadjam magamból.

Sós cseppek száguldottak végig az arcomon, éreztem nedvüket, majd lassan a kép is kezdett kitisztulni, a fény tompulni. A színek kivehetők lettek, mint ahogy a betegszoba is, ahol feküdtem. Hófehér ágynemű és babakék falak. Aprócska tévé, és egy gomb a falon, melyre a „nővérhívó" feliratot festették. Az ablakokon a tavasz jóleső melege áramlott a kis szobába, azonban valami nem stimmelt.

Remegve emeltem fel a kezemet, forgattam meg ujjaim, majd nem törődve a belőlem kilógó „kábelek" sokaságával, bizonytalan mozdulatokkal ültem fel az ágyon.

A fejem azonnal lüktetni kezdett, mintha csak kalapáccsal zúzták volna szét. A fájdalom oly erős volt, hogy most már ha akartam volna sem lettem volna képes visszafogni a sírást. Fájt, oly nagyon fájt, és ez a mindent elsöprő lüktetés egyáltalán nem javult. Retinámon fekete foltok jelentek meg minden egyes nyilallásnál, és néha azt éreztem képtelen leszek a tudatomnál maradni. Azonban a kezdődő sokk hatása mindennél erősebb volt bennem, talán pont annyira, mint a túlélni akarás.

Tétova és imbolygó mozdulatokkal keltem fel az ágyból, és rögvest meg kellett kapaszkodnom az ágy mellett található kis kézmosóban, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, és állva bírjak maradni. Kezem remegve tartotta legyengült testemet, ám ez elég volt arra, hogy csak egy pillantást vessek a tükörképemre.

Vörösesszőke tincsek, beesett arc, hófehér bőr, és egy arc, mely nem én voltam. Egy idegen nő képe nézett vissza rám, és én képtelen voltam felfogni ki ez, és mit is keres itt.

Ki vagyok, és mit keresek itt?

Kezemmel remegve értem a tükörképhez, hiszen hittem, hogy ez csak egy rossz álom, hogy nekem nem így kellene kinéznem, hogy nem itt kéne lennem, azonban ebben a pillanatban elmémbe fájón tolultak a kérdések.

Hol vagyok? Ki vagyok? Miért kerültem ide?

És minden egyes ki nem mondott, de kigondolt kérdés után agyam egy újabb lüktetéssel adta tudtomra, hogy ezt jelenleg nem kellene firtatnom.

Ajkaim néma sikolyt formáltak, majd elveszve az ismeretlen látványba egyszerűen csak lehunytam a szemem, hogy én most pedig átaludjam ezt a kínzó fájdalmat, ezt a lehetetlen helyzetet. A sötétségbe menekültem, a némaságba, mely eldőlő testem tompa puffanását is elnyelte.

Végre csend lett, és feketeség, én pedig elmerültem benne..