Riverwood - Tökéletes játszma

Nehezebb idők

Második fejezet: Nehezebb idők

Bárcsak le tudnám írni, hogy mi minden jár most a fejemben. Nyilván az élet szórakozik velem, nem volt elég az eddigi „megpróbáltatások" sora. Jönnie kellett még ennek is. Egy Seth nevű alaknak, aki elképzelhetetlen dolgokat művel, a modora pedig egyszerűen borzasztó. Már amikor... Azóta egy szót sem szóltam hozzá, mióta kijelentette azt a bizonyosat.
- Hannah baba! – megfogta a felkaromat, és szembe fordított magával. – Miért haragszol rám ennyire? – úgy tudott nézni, mint egy kiskutyus, akitől elvették a kedvenc játékát.
- Nem haragszom rád! Én ki vagyok készülve. Egyszerűen nem akarok beszélni veled. – sziszegtem. Megpróbáltam kitépni a karom a szorításából, sikertelenül. – Eressz el...
- Kizárt.
- Hát tudod... te tényleg egy démon vagy. – kiabáltam rá dühösen.
- Igen, én az vagyok. Mire próbálsz célozni ezzel? – lesütöttem a szemem, a földet kezdtem bámulni. Kavicsokat piszkáltam a cipőm orrával.
- Arra, hogy nem vagy hajlandó többet mondani nekem ennél. Ezek mellett pedig a frászt hozod rám minden egyes pillanatban, amikor csak megmozdulsz. Emberi szemmel lehetetlen téged követni, néha csak úgy eltűnsz, és képzeld, én ezt nem tudom elviselni. – elengedte a kezemet, és letelepedett a ló mellé. Követtem a példáját, én a földre ültem.
- Akkor hallgatlak. Itt az alkalom! Bombázz a kérdéseiddel. Csak nyugodtan, én pedig a legjobb tudásom szerint válaszolok rá. – hangja rekedt volt, szexi. Pontosan a szemembe nézett, ezzel pláne az őrületbe kergetett.
- Tényleg válaszolsz nekem? – figyeltem kételkedve.
- Akármire... - több sem kellett, azonnal kérdések száza villant fel.
- Mit jelent az pontosan, hogy démon vagy? Mit kell rólad tudnom? Mi az, amit tenni tudsz? Mondj el mindent. – kezdtem nagy rajongással.
- Hát... Képzelj el egy hatalmas világot, amelyben jelen van a jó, és a rossz is. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Ha van egy jó, akkor kellek én is, hogy egyensúlyban tartsam a hintát. Ennyire egyszerű. Démon vagyok. Befolyásolni tudom az emberek érzelmeit, hatással vagyok a döntéseikre, ha akarok. Mielőtt megkérdeznéd, veled nem tettem semmit, és nem is tervezek. Egy szempillantás alatt képes vagyok kioltani valaki életét, de teremteni, visszaadni, az számomra lehetetlen és tiltott is. Rendelkezem különleges képességekkel, mint például a láthatatlanság, tudok kommunikálni az állatokkal. Van egy démoni lényem is, őt már ismered.
- A ló?! – vágtam közbe hitetlenkedve.
- A neve Aamon. Nem csak ló, olyan alakot ölt, amilyet szeretne. Rajtam kívül senkit sem tűr meg a közelében. Először azért küldtem, hogy figyeljen rád, ám egy idő után magától érkezett. Amikor megjelent előtted ló formájában, azt magától tette. Kedvel téged. – félmosolyra húzta az ajkát. – És nincs ezzel egyedül. – suttogva tette hozzá.
- Mivel táplálkozol?
- Ugyan azzal, mint te. – kis szünetet tartott. – Nem emberi lelkekkel, nem is vérrel. Rendes ételre van szükségem, ilyen szinten normális vagyok.
- Hány éves vagy? Mikor születtél?
- Emberként huszonegy. Ám lélekben, és az igazi alakomban párezer. A születésem nem meghatározott. A lelkem már régóta jelen van a világodban. Rengeteg dolgot láttam a saját szemeimmel.
- Mit értesz igazi alaknak? – vontam fel a szemöldökömet.
- Van egy alakom, amit nem ebben a világban használok. Ezt te sosem látod majd.
- És miért nem?!
- Azért, mert nem szeretnélek megijeszteni. Cseppet sem szép látvány, pláne nem vonzó. – úgy éreztem, hogy lezártnak tekinti a beszélgetés e részét. Gondolkoztam, mi mindent kérdezhetnék még. Nem jutottak eszembe normális dolgok.
- Szóval akkor A...Aamon mégsem ló? De hiszen teljesen, olyan... Igazinak tűnik...
- Ahogyan én is igazinak tűnök. Szerintem te is nagyon jól tudod, csak egy illúzió vagyok. Mármint itt vagyok, és én vagyok, de tulajdonképpen azt láttatok veled, amit szeretnék. Bár nem teszem ezt... Nem szeretném rád hozni még jobban a frászt, és egyszerre mindent a nyakadba zúdítani. – felkelt, és felkapott egy kardot maga mellől. Már akkor is nála volt, mikor először megláttam. Nem voltam benne biztos, hogy használni is tudja. – Most aludj... Én majd vigyázok rád!
- Nincs szükségem a felügyeletedre... - motyogtam, de azért kényelembe helyeztem magam a földön. Az agyam még járt, ám végül a fáradtság győzött...