Szakadék Szélén Állva

Prológus

-Ahw, hülye eső- morogtam miközben egyre gyorsítottam a lépteimet a sziklaszirt felé. Csak egy fekete póló volt rajtam egy szintén sötét színű farmerral. Talán ez volt az oka annak, hogy kicsit reszkettem, de nem igazán törődtem vele. Az sűrű erdőbe érve lassítottam a tempómon, mert a sáros talaj meglehetősen csúszós volt. Itt már nem esett annyira. A növényzet egyre sűrűsödött, ami azt jelentette, hogy erre már a vadászok sem jártak. Az arcom elé tettem kezeimet, így védtem a szemeimet a szúrós bokrok elől. A talaj is lejtősebb lett, ebből tudtam, nem vagyok messze a célomtól.
Akkoriban az erdő tiltott volt,  főleg egy olyan fiatal lánynak, mint én. Az emberek azt mondogatták veszélyes állatok élnek itt, egyenesen emberfelettiek, akik széttépnének ha a  közelükbe kerülnék. Régi mende-mondák farkasokról és egyéb lényekről. Ezek viszont sosem tartottak vissza engem az erdőben való csatangolástól.
A fák között egy sziklaszirt rejtőzött gyönyörű kilátással az erdő borította hegyekre. Leültem a szélére és a mélybe lógattam a lábaimat. Oly rég óta készültem már erre. Sosem volt elég bátorságom ahhoz , hogy megtegyem. Akkor már késznek éreztem magam rá. Egy utolsó pillantást vetettem a kilátásra, majd lábaimra álltam és vettem egy mély lélegzetet. Könnyeim hullani kezdtek. Eközben Mögöttem megzörrent a bokor, de nem néztem oda. Biztosan csak egy madár volt az. Az agyam eközben szörnyen kattogott. Tedd meg. Ne tedd meg. Tedd . Ne tedd.
-Viszlát világ!- suttogtam.
A szemeimet becsuktam és láttam magam előtt, ahogyan lefelé zuhanok. Elrugaszkodtam a szilárd talajtól, már ugrani készültem, ekkor hirtelen fájdalom nyilalt az oldalamba, valami erősen megszorított, megállítva ezzel végzetes tervem. Mindez másodpercek töredéke alatt játszódott le. Majdnem megtörtént a filmbeli jelenet, ahogy a mélybe zuhanok csak én annyira béna voltam, hogy meghalni sem tudtam.
-Mi van már?- nyitottam ki szemeimet, de a megmentőmet nem láttam, mivel mögöttem jött. Idegesen fordultam meg és egy egykor tanult fogással tiportam a földre az ünneprontó személyt. Valamire mégis jó volt ez a fél év önvédelem.
-Mit akarsz?- néztem rá kérdőn, és hagytam, hogy lassan feltápászkodjon. Pontosan szemben álltam vele. Egy fejjel magasabb lehetett nálam. Fekete haja volt és zöldes barna szeme. Még sosem láttam errefelé.

-Te most le akartál ugrani?- húzta fel a szemöldökét és egy lépést tett felém, így a két méter távolságot felére vágva
-Igen, és te!- mutattam rá idegesen- Megakadályoztad. Szóval ajánlom neked, hogy állj odébb, mert én igenis le fogok ugrani. Ha hagyod, ha nem.- mosolyogtam angyalian és újra a szakadék felé léptem
-Nem, nem fogsz leugrani. Beszélgessünk. Mi történt?- ült le a szélére.
-Pff. Nem is ismerlek, hagyj engem békén! Semmi közöd nincs hozzá!- kiabáltam és hátat fordítva neki berohantam az erdőbe. Hallottam, ahogyan utánam indul, de egy kis idő után elhalkultak léptei. Ezzel szinte leesett volna egy kő a szívemről, ha nem tudasotul bennem az, hogy eltévedtem. A környék legnagyobb erdejében. Tél elején, sötétedés közben. Valószínű, hogy megfagyok, ha így itt maradok. Aztse tudom hol vagyok, de egy biztos. Messze az otthonomtól. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, mert kezdett teljesen leesni, hogy mi is történik. Sőt fáradni is kezdtem már. Reménytelenül kuporodtam le a földre, térdemet felhúztam és átöleltem. Így próbáltam egy minimális hőt termelni. A tűzgyújtás is megfordult a fejemben, de hát minden nedves. Örülök, hogy az eső nem esik. A karom libabőrös lett, az ujjaim zsibbadni kezdtek. Tudtam, hogy túl magason vagyok ahhoz, hogy egy vadász vagy bárki megtaláljon. Ilyeneken gondolkodtam. majd a fáradság erőt vett rajtam és fejemen oldalra döntve aludtam el. Nemtudom mennyi idő telt el, de annyira emlékszem, hogy később egy kar emelt fel a térdhajlatomnál és magához húzva vitt el valahova, ahol meleg volt. Erőm nem volt tiltakozni.

Álmosan vettem tudomásul, hogy világos van és nem fagytam szét. Egy üres szobában feküdtem, a földön, egy hálózsákban. A falak óriási fa lécekből voltak elkészítve, egy ablak volt az egyik oldalon, ahonnan fény beszűrődött be. Azzal szemben volt az ajtó. Óvatosan álltam fel és oda sétáltam az üveg elé. Kinéztem rajta, az erdőt véltem látni. Ugyan, hol máshol lehetnék. Az ajtó felé indultam és lassan nyitottam ki. Egy ebédlőbe vezetett, ahol négy fiú foglalt helyet egy kanapén. Valamin vitatkoztak, de mikor beléptem mindegyik elhallgatott és felém kapta fejét.Egyikőjük volt a "megmentőm", rajta kívül pedig egy szőke, barna és egy vörős hajú alak, idősebbnek néztek ki mint én.

-Itt van az öngyilkosunk!- mosolygott a szirten látott srác. Zsigerből adtam volna neki egy pofont, de inkább hagyagoltam ezt az énemet. Szikrázó szemekkel néztem rá és keresztbe font karral ültem le a kandalló elé, a szőnyegre.
-Oké vagy?- nézett felém a szőke fiú. Nem válaszoltam, csak fejemet térdeimre hajtottam. Nem akartam velük beszélni, még a nevüket sem tudtam.
-Megmentettelek. Kétszer is. Nem szeretnéd megköszönni?- gúnyolódott a "megmentőm".
-Hagyd már Mark. Nem látod, hogy nincs jól? Mi lenne ha segítenél neki és nem beszólogatnál?- védett meg valaki, a hangját megismerve a szőkére gondoltam
-Kuss legyen már Will - morgott a fekete.

Aha. Szóval Marknak hívják a megmentőmet, aki egy ritka p*csfej. Értem. Bárcsak hagyott volna meghalni. Talán akkor most nem lennék itt, összezárva egy házba ezzel az négy idegennel. Az egyikőjük pedig kivételesen jófej, ő valószínüleg Will.

-Hallod?- ült le mellém Will -Nem vagy éhes?- bökte meg a vállamat, mire csak egy nemet intettem a fejemmel.-Gyere, a konyhában összedobunk valamit.- rángatott fel és elráncigált a konyhának nevezett szobáig, ami egy asztalból, két székből, egy tűzhelyből és pár szekrényből állt. Hűtőt nem láttam sehol .

- Muszáj enned. Mit kérsz?- kérdezte és kinyitotta az egyik tárolót, miközben én leültem. Válaszul hallgattam tovább.- Szereted a pirítóst?- folytatta és kiszedte az említett étel hozzávalóit. Akaratlanul is apukám jutott eszembe, amikor hétfő reggelenként mindig ilyet készített. Egy könnycsepp gördült le arcomon, amit gyorsan letöröltem, nehogy meglássa valaki. Bólintottam egyet. Kínos csend telepedett ránk, amit a kenyér kiugrása szakított félbe, így jelezve, hogy készen van a reggelim. Mosolyogva tette elém a tányért, aminek már az illatától is megjött a kedvem.
-Jó étvágyat.- ült le velem szembe. Köszönés képpen csak bólintottam és nekiláttam az evésnek. Isteni finom volt. Miután megettem az egészet, elégedetten töröltem meg a számat és kérdőn néztem a srácra.
-Ha végeztél, akkor hozok neked pár cuccot, válaszd ki azt ami jó rád. Vizesben nem maradhatsz- célzott a felsőmre, ami szinte teljesen nedves volt, pár sárfolttal ötvözve.
-Köszi.- suttogtam.- Te vagy az egyetlen, aki itt segít nekem.-motyogtam.- Bár azt sem tudom, hogy hol vagyok.
-Nincs mit- ölelt meg.- Majd elmesélem. Addig is gyere, válaszd ki a száraz cuccaidat.- állt fel és el is indult. Lemaradásomat behozva siettem utána, végig egy kicsi folyosón, egészen egy ajtóig, amit kinyitva engedett előre. Egy mindennapi szoba tárult elém. A falak itt is fából készültek, ami nagyon stílusos hatást keltett.
-Innen válogathatsz- nyitotta ki az egyik szekrényt. Szinte csak fekete cuccok voltak benne, ami megfogott.
A tükörbe pillantottam. Egy talán túl sovány, sápadt, fekete hajú lányt láttam. Igen. Ez vagyok én.
-Szerintem minden nagy lesz rád, de próbáld meg. - mosolygott, majd kiment és hagyott átöltözni. Kellemes férfi illat ölelt körbe. A korolbeliek imádják a nagy pulcsikat, és ez alól én sem vagyok kivétel. Elégedetten pillantottam a tükörbe, és kezemben a koszos ruháimmal indultam ki a fiú után.
-Nem is olyan nagyok- kacagott fel amikor meglátott
-Köszönöm- mosolyogtam rá.
Csendben indultunk vissza a fiúk közé.
-Mivan Will? Szárnyad alá vetted az újoncot?- nevetett fel Mark amikor meglátott minket.
-Attól mert megmentetted, nem kéne hagyni éhen halni vagy átfázni- szólt vissza egyből a szőke.- Inkább elmondhatnád neki, hogy miért van itt, ha már segíteni nem vagy képes- tanácsolta neki
-Jójó! Igazad van!- tette fel a kezét nevetve Mark- Tudod te mennyi depressziós fiatal járt oda leugrani? A város megbízott minket, hogy tegyünk ellene. Azóta intéztük el, hogy tiltott hely legyen az erdő, de hát sokaknak ez nem akadály, szóval a feladatunk az, hogy figyeljük a helyet. Amikor elszaladtál, először azt hittem, hogy hazamégy, de könnyű eltévedni ebben az erdőben. Este megtaláltunk és elhoztuk ide. Nem lenne jó hír a városnak egy szétfagyott tizenéves.
- Viszont most haza is mehetnél. -jegyezte meg a barna élesen, reszelős mély hangjától megborzongtam.
- A szüleid biztosan várnak rád. - folytatta Mark. Mereven hallgattam a magyarázatát.
- Nincsenek szüleim. - jelentettem ki keményen.

Remélem tetszik a történet. Egy barátnőm támogatta, ezzel pedig a második résztől társszerzőm lett. Nagyon szépen köszönöm neki, ugyanis rengeteget támogatja a történetet, közös erőkkel igyekszünk egy jó könyvet írni nektek. -Puszi❤- NNM & AL