- A nevem Lucy Castillon. - kezdtem lassan, szinte suttogva. Mikor kiejtettem a nevem Mark összehúzta a szemöldökét és úgy méregetett, a többiek gyanakodva néztek rám. - Mi rosszat mondtam? - mérgelődtem arcukat látva.
- Hány éves is vagy? - kérdezte megfontolt hangnemben Ben.
- Tizenhét, miért is? - kezdtem feszengeni.
- Mert most el kell menned. - jelentette ki Ryan morogva.
- Nincs senkim, hova a jóégbe mehetnék? - emeltem fel a hangom.
- Ami ezt illeti még meg kell beszélnünk. - mutatott önmagukra Mark, jelezve, hogy ideje volt kimennem.
Duzzogva indultam ki a kisházból, le a szirthez. Leültem, a lábamat lelógattam a mélybe. Néztem a napot, ahogy elintult lefelé az égborltól. Ő is megunta ezt a színjátékot, fényesen ragyogni mintha mindenki boldog lehetne. Elgondolkodtam, hogy mi lenne ha mégis megtenném és leugranék. Hisz nem volt már miért élnem.
Édesanyám nem élte túl, amikor világra hozott, majdnem én is vele haltam. Apa kicsi korom óta úgy kezelt, mint egy hercegnőt, bármit odaadott volna értem. 2 héttel ezelőtt, egy hónappal a tizennyolcadik születésnapom előtt meghalt. Nincs többé. Az én drága Apukám, az egyetlen aki valaha is törődött velem, akit a világon mindennél jobban szerettem nem volt többé. Nem tudtam megölelni, vacsorát főzni neki, kimenni vele az erdei barátaihoz. Nem. Volt. Többé. Meghalt. Nem volt több okom élni.
És a nagy barátaim? Akik bőszen irogattak a közösségi oldalakon, hogy mennyire sajnálják és átérzik. Egyikük sem jött el hozzám, egyikük sem állt mellettem, mikor már annyira szorított a fájdalom, hogy nem tudtam sírni sem. Nem a barátaim.
Gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy a könnyem patakokban folyik végig az arcomon. Letöröltem, de nem sokat segítettem vele.
Forró levegő csapata meg a nyakam. Összerezzentem. Egy hatalmas farkas szerű állat lépett mellém a szirtre, nem mertem megmozdulni. Aranybarna szőre puhán ölelte körbe egész testét, fekete szeme világított a lemenő nap fényében. Furcsán ismerősnek és megnyugtatónak találtam. Lehet tényleg nem volt rendben valami a fejemmel.
Sziasztok! Sajnálom, hogy ez a rész ennyire rövid lett, kárpótlásként a következő extra josszú lesz majd, remélem tetszett!
Puszi! NNM & AL
KAMU SEDANG MEMBACA
Szakadék Szélén Állva
Manusia SerigalaÉn csak meg akartam halni. Leugrani a mélységbe, és holtan rogyni össze. Ennyit szerettem volna. De nem sikerült. Megmentett. Visszarántott. És nem hagyta, hogy mégegyszer próbálkozhassak. Ő volt az, akinek ezt az egészet köszönhetem. Marknak hívták...
