Random Történetek

Az autó

- Mi az, hogy Wyatt elvitte az autót? Mégis hova ment? - méltatlankodtam.
- Kettőt, és könnyebbet - vonta meg a vállát James - de, végtére is, nem köteles beszámolni nekünk, legalábbis nekem semmiképp - mondta. Sejtésem szerint, nem volt szándékos, de mégis, mintha érezni véltem volna némi élt a hangjában. James Nolan, az étterem főpincére, nem igazán szívlelte a főnökünket, az éttermi igazgatót, Wyatt Hale-t. Bár, nekem személy szerint nem volt kifejezetten problémám a pasassal, azt megértettem, hogy James és ő miért nem jönnek ki valami jól. Bár, a két férfi ránézésre teljesen különbözik; James nem túl magas, barna haja rövidre nyírt, szálkásan izmos karja a pincérkedés melletti építkezési munkálatok szabadban töltött óráinak köszönhetően napbarnított, gesztenyeszín szeme pedig csupa melegség;  Wyatt Hale, a százkilencven centijével, hófehér bőrével, göndör, fekete fürtjeivel, és jég-kék szemeivel maga a megtestesült hűvösség; annyi biztos, hogy mindketten  borzasztóan önfejűek, és makacsak. James nem tűri a parancsolgatást, Wyatt pedig azt, ha ellenszegülnek neki... Bár, James közvetlen főnöke nem Wyatt, hanem jómagam, általában rajtam keresztül is érezni a két férfi között húzódó ellentétek keltette feszültséget. Azt hiszem, James örül a legjobban Wyatt közelgő távozásának.

- Szuper. És nem tudod véletlenül, mikor jön vissza? - kérdeztem, mire egy félrebillentett fejet, és egy felvont szemöldököt kaptam válaszul.

- Mire kell az autó?

- Találkozóm van egy beszállítóval, úgy... - a karórámra pillantottam - másfél óra múlva Staten Island-en, az én kocsim meg szervizben van - morogtam, majd meg sem várva a pincér válaszát, dühöngtem tovább - Istenem, hányszor mondtam Ricknek, hogy, ruházzunk be legalább két-három céges autóra, de persze nem, újfent nem hallgatott rám. És, tessék... - füstölögtem - mindegy, majd... Nem is tudom, fogok egy taxit, vagy valami - mondtam, inkább a saját magam megnyugtatása végett, mint a férfinak. Pontosan tudtam, hogy úgysem fogok taxizni. Nem perkálok hetven dolcsit egy nyomorult staten island-i fuvarért.
Felsóhajtottam. James csak a fejét ingatta, és mosolyogva várta, hogy lecsillapodjak. A tekintetünk összetalálkozott. Hirtelen elemi erővel söpört rajtam végig a szégyenérzet hulláma. Ez a fiatal férfi napi tizenkét-tizenöt órát pincérkedik egyhuzamban, amikor pedig a szállodában szabadnapos, építkezésekre jár ki segédmunkásnak egy kis jövedelemkiegészítés reményében, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosíthassa a családjának, én meg, azon hisztériázok, hogy nincs autó a seggem alatt... Szólásra nyitottam volna a számat, de, hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Leginkább, talán bocsánatot kellene kérnem, gondoltam...

Jó pár évvel ezelőtt, egy októberi estén, melyen csendesen szitáló hűvös eső áztatta New York városát, egy fiatal nő fáradtan, megtörten, kisírt szemekkel baktatott hazafelé. Cipője szegecselt sarka finoman, ütemesen kop-kop-kopogott a sok év alatt fényesre, és simára csiszolódott járóköveken, ahogy befordult a nyugati 22. sarkán. Elkeseredetten sóhajtott fel. Aznap, pár órával korábban, mikor a Nap még ragyogott a város felett, a kis olasz étteremben, ahol pincérnőként dolgozott, a tulajdonos sürgős megbeszélésre hívta össze a dolgozókat. Sejteni lehetett, mi fog következni. Már hónapok óta ott volt, fenyegető árnyként magasodott föléjük, de abban a pillanatban, mikor közölték; ez az utolsó hetük, mert az étterem a rákövetkező hétfőtől bezárja kapuit, mindenkit villámcsapásként ért a hír.
A nő nem tudta, mihez kezdjen ezután. Ha elveszíti a munkáját, egy hónapnál tovább még azt a kis garzont, amiben akkor lakott, sem fogja tudni fizetni, azt pedig, hogy egy érettségivel egy hónap alatt munkát találjon, szinte lehetetlennek tartotta. Az a kis étterem volt minden megélhetésének forrása...
Elkeseredetten haladt tovább, csak az lebegett a szeme előtt, hogy, ha hazaér, beleveti magát egy kád forró, levendulás habfürdőbe, és kinyit egy üveg bort, csak hogy elfeledtesse magával a mai nap megrázkódtatását, és, hogy holnap újult erővel vesse bele magát a munkába. És, persze az állás keresésbe... Csak ment, és ment, a gondolataiba mélyedve, mígnem, hirtelen ismerős illat csapta meg az orrát; édes, fahéjas, fűszeres, a karácsonyt idéző illat: forralt bor. Meglepetten ráncolta a szemöldökét. Hiszen, még csak október van, messze még a szezon...
Az illat irányába fordította a fejét, és az utca túloldalán, kicsiny bárt pillantott meg, mely fölött, sok ezer aprócska, vörösen izzó égéből kirakott, "Tony Bárja"  felirat díszelgett. Meleg fények, és halk zene áradt a helyiségből, ahogy egy fiatal pár lépett ki az ajtón. A férfi egy esernyővel kezdett el babrálni, de pechére, az valamiért nem akart kinyílni. A harmadik próbálkozásra sikerült csak boldogulnia vele, de, az ernyő valamiért nem feszült rendesen, középen laza, beesett volt az anyag, így legfeljebb csak vízgyűjtőnek, mint esernyőnek lett volna alkalmas. A férfi arcán először düh, majd csalódottság suhant át, majd a nőre nézett, ám az csak elnevette magát. Néhány pillanattal később a pár karöltve, nevetve, esernyő nélkül vágott neki a nyugati 22. utcának...
A nő elmosolyodott, arra gondolt, milyen jó is lenne, ha neki is lenne most valaki az oldalán, akire támaszkodhatna, akinek a kezét foghatná...
Hirtelen ötlettől vezérelve, szétnézett, majd, mikor látta, hogy nem érkezik jármű a közelből átsietett az úttesten, egyenesen Tony Bárjához.
Kis csengő szólalt meg, mikor belökte az üvegajtót, ezzel jelezve, hogy a bárba új látogató érkezett.
A helyiségben kellemesen meleg volt, a terem végében álló zenegépből a Coldplay - In My Place-e szólt halkan. Emberek iszogattak és beszélgettek a vörös kárpitba burkolt boxokban, a mahagóni asztaloknál, vagy éppen a vörös márványból készült bárpultnál. A nő, szabad asztal nem lévén, a pult felé indult. Levetette hosszú, fekete szövetkabátját, és a bárszék támlájára terítette, majd a sarkára akasztotta a táskáját. Felpattant a székre, és, mire kényelembe helyezte magát, a pult mögött már meg is jelent, egy, a harmincas évei elején járó, barátságos külsejű, igen kidolgozott felsőtesttel és, a jobb karját teljesen beborító tetoválással rendelkező kopasz úriember; vélhetően Tony.