Random Történetek

A Vihar

Hatalmas mennydörgés rázza meg a várost.

Felébredek. Ránézek az éjjeli szekrényen, egy félig üres pohár társaságában ácsorgó digitális órára. 4:37-et mutat. Rick még békésen szuszog mellettem. Ahogy ránézek, elmosolyodom. Nehezen tudom megállni, hogy végig ne simítsak a karján, vagy, hogy ne leheljek lágy csókot a homlokára, de nem akarom felébreszteni. Felülök, lelógatom a lábam az ágy széléről. Átfut az agyamon, hogy papucsba bújok, mikor csupasz talpam az ágy melletti drapp kilépő helyett a hideg fenyőpadlót éri, de inkább elvetem az ötletet. Mezítláb kevesebb zajt csapok.
Felkelek, a fürdőszoba ajtóhoz lépdelek, csendben leakasztom puha, rózsás köntösömet a fogasról, belebújok, majd jó szorosan megkötöm, nehogy véletlenül kioldódjon, ezzel támadási felületet hagyva bőrömön a hideg levegőnek.
Kimegyek a szobából, halkan teszem be magam mögött az ajtót.
Lefelé haladok a lépcsőn, rutinosan veszem a fokokat, már oda sem kell néznem.

Mikor szóba került az összeköltözés, sokáig kardoskodtam amellett, hogy hozzám költözzünk, de Rick hallani sem akart róla. Persze, később nekem is be kellett látnom, hogy igaza volt. Az ő lakása majdnem kétszer akkora, mint az enyém, saját parkolója van a tömb előtt, és, ha ez nem lenne elég, egy sokkal kellemesebb környéken kapott helyet. Ha valakinek megadatik egy ilyen lakás Manhattan szívében, az vagy a felső tízezerbe tartozik, vagy piszok nagy mázlista. Aki pedig képes csak úgy túladni rajta, az egyszerűen bolond. Így hát, kénytelen voltam beadni a derekam. Eleinte ódzkodtam az egésztől; főként azért, mert gyakorlatilag betolakodónak éreztem magam, másrészt pedig, tudtam, hogy ez az én életembe is jelentős változást hoz majd. Túl régóta nem éltem együtt senkivel, és ismertem magamat annyira, hogy tudjam, nehezen fogom viselni, hogy felborul megszokott kis életem mindennapi rutinja. Szerencsére Rick a vártnál is türelmesebbnek és alkalmazkodóbbnak bizonyult velem szemben, és én is megtettem minden tőlem telhetőt, így végül is elég hamar beleszoktunk a dologba. Alig pár hét után, a világ legtermészetesebb dolga volt az együttélés. És, persze, minden együtt töltött perc...

Mikor leérek a nappaliba, egy másodpercre minden vakítóan világossá válik, mintha csak egy hatalmas fényképezőgép vakuja villant volna, majd ahogy a villám elillan, már jön is a hatalmas csattanás. Nem az a megszokott, messziről jövő, baljós morajlás ez, sokkal inkább valami dühös, arcátlanul fenyegető, ágyúdörejhez hasonlatos csattogás. Nem emlékszem, mikor éltem át hasonló vihart utoljára.
Arra viszont nagyon is, hogy gyerekkoromban mennyire féltem a mennydörgéstől. Képes voltam a takaró alá bújni, és addig sikítani, míg apa vagy anya a karjába nem vett, vagy oda nem bújt mellém, hogy a hajamat simogatva, lágy dallamokat dúdolva csitítgassanak, míg el nem nyomott az álom. Ez az érzés mára teljesen kiveszett belőlem, ma már inkább lenyűgöz, mintsem megrémít e jelenség. Van benne valami egészen csodálatos. A kiszámíthatatlanság, a vadság, az erő, ami rajtunk embereken kívül áll. Valami hatalmas, valami pusztító, amit nem tudunk befolyásolni. Talán ezért is tartanak tőle egyesek a mai napig. Nem tudom, bennem mi változott meg, és mikor... Furcsa... Valami, ami egykor rettegésben tartott, most ámulatba ejt...
De hát, az emberek változnak...

Hirtelen késztetést érzek arra, hogy kimenjek az erkélyre, de nem teszem. Helyette megállok a helyiség közepén, és kifelé bámulok a nappali egész falát helyettesítő vastag üvegen. Odakint a város sötétbe burkolózott,de így is látni a az épületek fényein megcsillanó, kövér cseppek alkotta esőfüggönyt. Behunyom a szemem, hallgatom az esőcseppek ütemes kopogását az üvegen. Hirtelen egy újabb villámcsapás hasítja ketté a fekete égboltot, és már itt is a dörgés; olyan ereje van, hogy az ablakok is beleremegnek...

Lépteket hallok a hátam mögül, egyre közelebbről és közelebbről, de nem fordulok meg. Ő egyszer csak finoman átkarolja hátulról a derekam, az állát a vállamra fekteti, így suttog a fülembe:

- Valami baj van?

- Nem, semmi. Én csak... Nem tudok aludni, ennyi - könnyű csókot lehel a fejem búbjára, mire én ismét becsukom a szemem

- De nem félsz, ugye...? - kérdi, majd szorosabbra fonja karjait a derekamon, és cirógatni kezdi az arcom. Mosolyra húzódik az ajkam; mindig annyira védelmező, néha már-már túlságosan is, bár az elmúlt két évben történtek után, ez nem meglepő...

- Nem, persze, hogy nem. Csak nem láttam ehhez hasonló vihart már... egy ideje... - lefejtem a kezét a derekamról, hátra fordulok, és mélyen a szemébe nézek. Az első vele töltött éjjelem jár a fejemben; akkor is épp hatalmas vihar tombolt. - emlékszel az első együtt töltött éjszakánkra? - az ajkába harap, de így sem sikerül elfojtania a mosolyát - azt a mosolyt, amibe annak idején beleszerettem.

- Szerinted el tudnám felejteni? - visszamosolygok rá, majd a vállára hajtom a fejem. Érzem, ahogy könnyek tolulnak a szemembe, ahogy az elmúlt évek együtt töltött pillanataira gondolok: minden csók, minden ölelés, a mámoros éjszakák; és minden bevetés, a halál közeli pillanatok, könnyek, veszekedések, ki nem mondott szavak... és az érzés, ami a gondolatok áradata után marad; a feltétel nélküli, mindent elsöprő szeretet és szerelem. Valami, ami időtlen idők óta hiányzott már az életemből, de vele végre újra átélhetem. Nem engedek utat kitörni készülő könnyeimnek, helyette még szorosabban ölelem őt, és mélyen magamba szívom az illatát. És ott állunk, egymás karjaiban; két ember, két szerelmes, csak ő és én: két harcos, együtt a világ ellen...