részeg festő

---

Voltak napok mikor szimplán minden csak annyira fárasztóan és kínzóan unalmas volt, hogyha nem lett volna alkohol valószínűleg felvágja az ereit, vagy rosszabb, elkezd gondolkozni. Az már kérdéses, hogy melyikkel járt volna jobban.

Ezek az unalmas napok meg sem történtek. Volt, hogy egész heteket dobott ki a kukába, mondván: kinyitok egy üveggel. Majd még egyet és még egyet, na meg a változatosság kedvéért még egyet, soha sem volt túl késő, vagy túl korán még egyhez.

Mit ivott?

A legolcsóbbat és legütősebbet, lehetősége nem akadt a válogatásra, tekintve, hogy zsebei üresebbek voltak, mint a templom. Az emberek képen köpték a nagy havert ott fent, és ő ezt itta.

Ő a mi elcseszett főhősünk.

Egy leégett, piás, ismeretlen festő, senki sem tudja a nevét, még ő maga sem. A legfelfedezetlenebb művészt csodálhatjuk meg személyében, eközben az égbolt lekoppintja amit alkot.

Egyik ilyen unalmas szerdán ült a műterméül szolgáló nappalijában, belesüppedt nagy, borostyánzöld fotelébe, kezében egy pohár reggeli whiskey-vel figyelte a lusta napsugarat, amint mászik hozzá egyre közelebb, át a földön hagyott papírokon és vásznakon. Elundorodott

Közben eszébe jutott, hogy rendet rakhatna, de ez legalább annyira tébolyult ötlet volt, mint állást keresni.

Csak bámulta az arany pacát, ami a lyukas függönyén tört be a lakásába. Elküldte a napot a fenébe, majd jóízűen lehúzta az italt. Feje már beült a körhintába, tekintve, hogy az üveg utolsó cseppjei folytak le a torkán, el is várta ezt a bolondult állapotot.

Ahogy bámult maga elé (még mindig az a fél centinyi napsugár bántotta aszott lelkét) felfedezte, hogy nehéz a levegő, a szürke füst elég rendesen elfoglalta a várat.

- Hol a francba lehet az a cigi? – morogta rekedtes hangján, körbepislantott a szobában. – Egyáltalán rágyújtottam ma? A francba milyen nap van? - kihúzta segge alól az újságot és hunyorogva elemezte a dátumot. – Azt mondja... picsába.

Ledobta az újságot és elcsoszogott a konyháig, szinte sokkolta a tény, hogy kis híján rend van a libafoszöldre mázolt helységben. Kivett a hűtőből egy teljesen random üveget és telitöltötte a poharát, nem volt elég részeg ahhoz ami rá várt. Lassan csurgott a folyadék, a nap átsütött az arany italon.

Csendben magában megjegyezte, hogy egyszer még lelövi azt a nagy sárga zaklatót.

Irritálta.

Miután leküldte a torkán a húgyízű lét, határozottan nagyobb lelkesedéssel, és kisebb koordinációképességgel tért vissza műtermébe. Széthúzta a földet söprő nehéz függönyöket így szabad bejárást engedve a betörőnek. Muszáj közben látnia a piszokban úszó várost.

Lehuppant az ablak elé, ledobta szöges válláról kék köpenyét, törökülésbe helyezte hosszú lábait, egy pillanatara lehunyta a szemét, hogy kavargó fejére koncentrálhasson. Előkapott egy hosszúkás vásznat a dohányzóasztal alól, és nekitámasztotta hatalmas ablakának.

Eszébe jutott mit mondott Ő akkor.

- én csak színeket akarok, érted? – fakadt ki fáradt hangján. Félmosolyra húzódott szája, de komor arca fél pillanatra sem derült fel. Csak a felszín alatti, az mindig ragyogott. – te, a város, a világ, minden szürke. El fognak az emberek feledkezni a színekről. – mielőtt otthagyta egymagában, apró harangként nevetett. És hetekig csak ez csilingelt a fülében.

Ebben még Ő is tévedhetett. Mert a festőnk tudta, nem a színekről fognak elfeledkezni hanem a fontosságukról, de ezután megígérte magának, hogy ő soha. Most a sárga és az azúrkék mellett döntött.