Saját életem története

Mindennek a kezdete

utó/előszó: nos miközben írtam ezt a részt elgondolkoztam hogy mindent elmondtam-e nektek és akkor eszembe jutott egy fontos tényező amiért utálom az anyám(a többi ok mellett)méghozzá az a tény hogy miután megszülettem az apám (Zsoltit hívom apámnak) apja meghalt mi ide költöztünk az ő házába viszont ugye ezt fel kellett újítani emiatt amíg tartottak a felújítások engem elküldött anyám az egyik volt szomszédához ezzel gond nem is lenne de miután levitt utána már a felújítás utolsó egy hetére jöhettem vissza ami azt jelentette hogy 4 évig egy "ismeretlennél" éltem...és csak úgy hallottam anyámról ha én kérdeztem meg hogy hogy tart a felújítással egyébként rám se hederített volna.Az utolsó héten is csak azért jött értem mert már csak a parkettázás volt hátra amit nekem kellett megcsinálnom...most gondoljatok bele olyan naív voltam hogy nem foglalkoztam mással csak azzal hogy végre láthatom anyám hogy elfelejtettem eme fontos tényt ha szeretne érdeklődött volna felőlem.(a történet a befejezést követve folytatódik miután már a testvéreim is vissza költöztek a nagy anyjuktól,és már be is rendezkedtünk)

4 éves koromban(tudom hogy azt hiszed lehetetlen már pedig igaz mert akkora sokk ért akkoriban hogy onnantól emlékszem majd meglátod miért):

Most hogy vissza emlékszem nagyon vártam azt a napot amikor megismerhettelek .Még ha távol is voltál örültem neki hogy egyáltalán vagy.Én nekem az a pillanat jelentette a világom kezdetét és ezt te kezdted el.Viszont mint minden jónak ennek is vége szakadt emlékszem....apa csak öt percet beszéltem veled annyit hogy boldog karácsonyt és a napodat...mégis boldog voltam hogy te legalább tudod hogy létezem hogy nem vagyok egyedül.

Soha sem volt gyerekorom mert az aki gyerek az örül.........mert nem tudja milyen az élet.Akkor még önfeledten nevethetsz mert nem fogsz azon gondolkozni hogy mikor használnak ki.

Én már túl korán felnőttem és ezzel az járt hogy már azóta nem vagyok vidám.Muszáj volt felnőnöm mert nekem ezt szánták....a keserű életet szánták azt hogy soha ne higgyek a mesékben azt hogy átérezzem minden ember fájdalmát azt hogy ne tudja másoknak ártani mert tudom milyen az amikor fáj.Tudod milyen az amikor az emberek azt mondják neked hogy még gyerek vagy semmit nem tudsz az életről?Csak azért mert te többet tudsz és figyelmezteted őket attól még nem kell megbántani honnan tudod hogy az illető nem nőtt fel hamarabb mint te?honnan tudod hogy neki mit szánt a sors?ismersz nem----biztos hogy nem ismersz mert még én se ismerem magam....mindig megtanulom hogy kurva pesszimista vagyok amikor azt hiszem hogy ennél lejjebb már úgy sincs...de mindig van és én mindig bele zuhanok a mélységbe.

Aznap is bele zuhantam a mélységbe mikor először jöttem rá arra hogy én nekem az a sorsom hogy szenvedjek mások helyett.....hogy másokat megszabadítsak a szenvedéstől.

Éppen szülinapom közeledett (már csak 2 hét volt hátra)amikor haza jöttünk testvéremmel egy sétáról és megkértem anyámat hogy had beszéljek apámmal.Így hangzott a beszélgetés:

-anya.-szóltam anyámnak a szokásos félénk módon.Miközben besétáltam lassan komótosan a szobájába csak hogy lássam ahogyan napi rutinján játszik a gépen.

-igen?-szólt vissza mint mindig durva nem törődöm hangján,miközben tovább játszott.

-este felhívhatom majd apát esetleg miután játszottatok...vagy valamikor?

-hmmm majd még meglátom.

És ekkor bejött testvérem akit anyám imádott....és nem tagadom én is imádtam(akármit tesz/tett imádni fogom és megfogok neki bocsátani még ha meg sem érdemli).

-anya játszhatok majd ha lejátszottad?

-persze mindjárt. De csak 2 órát.

Tudjátok nem tagadom akkor tényleg úgy éreztem senki vagyok mindenki szemében de akkor is azt mondtam hogy utálom testvéremet de ha nekem nincs meg semmi akkor legalább neki legyen meg mindene pedig én voltam a kisebb.