Namjoon úgy csinál, mint aki olvas, ám a könyv a kezében fordítva pihen. A lapok összefolynak, a sorokból figurák lesznek, akik táncolnak a papíron. Kéjes mozgásuk elvezeti a fiút valahová, ahol hűvös van és fúj a szél. Ekkor megpillantja őt, aki egy hófehér szövetkabátban ácsorog a hűvös fuvallatok ütközetében, s szőke hajába túrva ordítja el minden fájdalmát az égnek. Namjoon hátra tántorodik, mintha meglőtték volna, pedig csak a szíve kezd kalimpálni. Ba-bamm. Ba-bamm. Ez a hang, melyet életében először hall talán.
S a kígyó sziszegve csavarodott áldozata piciny, reszketeg teste köré. A fehér pikkelyes ördög tánca elbűvölte a kiscicát, s nem figyelt rá, hogy közben halálra ítéltetett. Manipulatív kis albínó macska - alakja, mint a puding, finom vanília ízű.
- Mit jelent embernek lenni, ebben az embertelen világban? Sőt mi több, mi értelme van? Mire mész a kedves kis pofiddal, segítőkész lelkeddel, együttérzéseddel? Eltaposnak, te meg hagyod. Éltél valaha? Megpróbáltad élvezni, legalább egyszer is? De ha próbáltad is, sikerült? Hagyták? Ennek így nincs értelme. Én felajánlom neked a spontaneitás édes gyümölcsét: magamat. Legyél velem, s tedd szebbé az én sivár, kipusztult világomat, te angyal.
Byeongkwan felsóhajt - a szúrás már nem is fáj, már rég nem fáj. Azt mondják - legalábbis egy könyvben olvasta - a vámpírok harapása is ilyen. Beléd mélyesztik tűhegyes fogaikat, te pedig egyre úszol a mámor viharos tengerében. Körülötted a világ megszűnik létezni, és csak a saját agyad kreálta valóságnak van helye. Szomorúságnak nincs maradása. Tested a lágy szellőben ringatózó tollpihe, eszed és értelmed egymást kergetik a felhők között.
- Mi ez?
- Virágot hoztam neked. Hát nem szépek?
- De ezek...
- Szárított virágok – sóhajt. – Nem hervadnak el, és gyönyörűek maradnak örökre.
- Elég szánalmasan néznek ki.
- Minket szimbolizálnak. A szerelmünket. Bár halálra ítéltetett, mint a virág, mely gyökér nélkül kénytelen lélegezni, mégsem hervad el.
A fehér dominál. Hűség, tisztaság, ártatlanság, biztonság, jóság. Byeongkwan. Namjoonnak talán azért tetszett meg első pillantásra, mert ilyen volt. Tetőtől talpig fehér, mint egy angyal. Ő pedig, más lehetőség híján az ördög megtestesítője. Hiába az álruha, nem tudja elhitetni magával, hogy a csúf valóság más lehet ennél. Kell valaki, aki felrángatja őt a pokol gyötrelmesen csapkodó lángnyelvei öleléséből.
- Mi vagyunk a cicák, ebben az őrült, állatkínzó játékban. Remegő tappancsunkkal hangtalanul lépkedtünk az úton, a kígyó mégis ránk talált, és dallamos sziszegésével maga után húzott minket. Csak ki kell várni a végét. Azt olvastam, a test belül sikamlós és meleg. Fel fognak minket zabálni.
A szem a lélek tükre, szokták azt mondani. Byeongkwané mit árul el róla? Íriszeiben hullámzik a sötétség, a rettegés, de körülötte a bőr pajkosan ráncolódik, holott ajkai nem húzódnak mosolyra. Namjooné kifürkészhetetlen, komoly és ködös. Egymással szemben ücsörögnek, és órák telnek el azzal, hogy bámulják egymást. Ez afféle performance állapot – vagy csak a bódult tudat. „Gyönyörű vagy." „Egy angyal." „Csoda." Már látják a glóriát és a pelyhes szárnyakat a másikon. Nem hamisítvány egyik sem.
