- Hé, Donghun!
A fiú közönyös arccal bámult ki a busz ablakán. Az eső elmosta a kinti látványt, a fény megtört a vizes ablakon, hatalmas, mozgó pacaként világítottak az utcai lámpák. Donghun félig lehunyt pillákkal követte szemével az elsuhanó tájat, azt a már jól ismert betondzsungelt, melynek közepén tengette élete nagy részét.
Péntek volt, egy sötét, borongós nap, de a fiatal fiú valamiért kedvelte ezt az időjárást. Nem is volt nála esernyő - szeretett elázni, átadni magát Isten haragjának. Természetesen tisztában volt azzal, hogy édesanyja feleannyira fog örülni a csuromvíz fiának, ha hazaállítva összemocskolja az előszobát, de úgy gondolta néhanap engedhet az effajta vágyainak.
- Nem hallasz?
Donghun sóhajtott egyet, és megrázta a fejét. Rengeteg a tanulnivaló, a kollégium kikészíti, a stressz és az ezzel járó tünetek pedig sokszor le tudják dönteni őt a lábáról. Sosem fogta fel, hogy megviseli az iskola, hogy a bentlakás mennyire lefárasztja – rendre csak annyit vett észre, hogy fémből készült idegeit valami őrült gyilkos forrasztópisztollyal a kezében olvasztgatja, s rosszcsont kuncogással futkorászik, egyre több kárt téve maga körül. Lassan egy hétvége sem volt elég idő arra, hogy újraépítse idegei kusza hálóját, és sajnos fél év elteltével már próbálkozni is gyenge volt.
- Ne hagyj figyelmen kívül, te barom! Fáj...
- Még, hogy barom! – Donghun horkantására a körülötte állók felé kapták fejüket, mire a szerencsétlen fiú bocsánatkérően hajtott fejet.
- Végre! Emlékszel rám? Tudod, én vagyok Sehyoon. Egy kicsit elfoglalt voltam...
Amint a busz megállt, Donghun amilyen gyorsan csak tudott, majd' fellökve egy öreg nénit ugrott le a lépcsőn, bőröndjét csúcsidőn belül rángatta ki a csomagtartóból. Lehajtva a tetőt elszörnyülködött a sok mocskon, ami tenyerére ragadt, de ez sem lassította le. Összedörzsölve ujjbegyeit próbálta levakarni magáról a sarat, végül csak összeráncolt szemöldökkel beletörölte kabátjába.
A zápor ritmusos kopogása, a körülötte hangosan kommunikálók zaja és a bőrönd kerekeinek idegesítő zúgása tökéletes figyelemelterelő-eszköznek bizonyult.Kipp-kopp. Kipp-kopp-kopp. Minden második lépésnél pontosan az orrára hullott egy esőcsepp. Az aszfalton megülő pocsolyákon végighúzva a kerekeket kreált négy apró hullámot a bőrönd, de a gyűrűdző zápor elmosta mindet.
Homlokára tapadt haja alól mosolygott sunyin, amint beért a kis utcába, a sok tömbház közé.
- Megjöttem! – Donghun lihegve hajtotta le a fogantyút, és kezdett vetkőzni.
- Tudtam, annyira tudtam, hogy megint összemocskolsz itt mindent!
- Szia anyu, nekem is mesébe illő hetem volt – mosolyodott el, aztán kilépve cipőjéből adott két puszit a szörnyülködő nő arcára, és finoman odébb tolva őt ment beljebb.
Szobájába érve gyorsan levette magáról vizes gönceit, s immáron tiszta melegítőben, még mindig csöpögő hajjal vetette magát hanyatt az ágyán. Bámulta a plafonon lévő, műanyag csillagokat. Mikor kisebb volt, ezt együtt rakták fel vele. Minden éjjel beszélgettek, és csodálták a sötétben világító, maguk kicsiny keze által varázsolt eget, mely megnyugtatta őket, hogy békében aludhassanak el.
- Szióka...
A hang vészjóslóan közelről, mégis elérhetetlen helyről jött, betöltve Donghun elméjét, melyet már tényleg nem tudott figyelmen kívül hagyni. Szorosan összezárt szemei mögül próbált inkább arra az elviselhetetlen búgásra koncentrálni, amit a csendes szobában hallott. Ha nagyon odafigyelt, a vér sípolása közben szíve dobbanásának hangját is hallotta.
