Remember Me

6. Fejezet

Egy hét, ennyi szabira mentem. Hogy kiszellőztessem a fejem, hogy rendbe tegyem a dolgaim, az utóbbi ugyan nem sikerült, de kipihentem magam. Celine-nel újra fiatalabbnak éreztem magam. Lucy gyorsan fejlődött, napról napra erősebb, már csak három hónapot kellett várnom, hogy a kezemben tarthassam. Marissa a hét közepén érte el a mély pontot. Egész nap csak sírt. Ezért elhatároztuk, hogy elvisszük valahova. Tegnapelőtt foglaltam négy repjegyet Floridába és ma este jöttünk haza. Minden este Lucy naplóját olvastam, már szerencsére végére értem a Chelsea-korszaknak. A szakításunk eléggé viharosra sikerült.

- Brian nyuszi, hagyd Lucyt nézd, talált más barátot magának.- Elnéztem Lucy felé, Mark Fellow-val beszélgetett az udvar sarkán.

- Lucy a barátom, akárcsak Sam vagy Micheal, Chelsea te a barátnőm vagy. Ne aggódj Lucy miatt, ő még a légynek sem ártana.

- De Brian nem látod ahogy rád mozdul?  - féltékenyketódett.

- Nem - ráztam meg a fejem.

- A barátnőd vagyok azt kellene csinálnod amit én akarok! - Csattant fel.

- Nem! A barátnőm voltál és nem akarlak látni többet! Nem kérheted, hogy ne barátkozzak Lucyval amikor születésem óta ismerem őt!  - felpattantam az a asztalról, amin addig ültem, és otthagytam a fenébe.

- Jól van, felőlem dobj csak! De meg fogod bánni, ott rúgok beléd ahol a legjobban fog fájni! Jobb ha vigyázol a barátnődre Brian Morgan!

- Ne fenyegess Chelsea!

- Csak figyelmeztettelek - fűzte hozzá utoljára. Hátradobta a haját, és beviharzott a főépületbe.
Egy emberre voltam kíváncsi abban a pillanatban. Arra aki Mark Fellow-val beszélgetett. Arra akit az utóbbi fél évben teljesen elhanyagoltam.

- Lucy beszélhetünk?

- Persze - meglepett, hogy beleegyezett, de mégis érzelemmentes maradt a hangja.

- Először is, jövök neked egy hatalmas bocsánatkéréssel, amit most be is hajtanék. Sajnálom, hogy nem foglalkoztam veled az elmúlt fél évben. A szerelem vak, főleg ha irányítani akarnak. Leginkább akkor, ha nem is vagy szerelmes. Lényegre térve, mindent őszintén sajnálok, és remélem, hogy megbocsátasz nekem. Ami pedig azt illeti, dobtam Chelsea-t, ha eddig nem lett volna észrevehető.

- Brian, a bocsánatkérést tudomásul veszem, de a választ még megfontolom. Chelsea-ről tudok, mindenki tud róla.

- Köszönöm - lehajtott fejjel sétáltam be amerikai törire.

Celine és Lucy a régi helyükön ültek. Chelsea és a csatlósai szintén mellettük, az immár megüresedett helyemmel. Végül beültem Stevart mellé. Az órán cikáztak a gondolataim, nem tudtam koncentrálni. Azon gondolkodtam Lucy vajon megbocsát-e. Két hét múlva a szokásos keddi időpontban (éjjel fél tizenkettő) felhívott Lucy.

- Brian? - Kérdezte félénken.

- Igen én vagyok, valami baj van?

- Nem, azaz igen, át tudsz jönni? Olyan rossz, hogy nem vagy mellettem. Most, hogy már majdnem minden rendben van velünk. - Mosolyogva bólintottam, bár ő ezt igazán nem láthatta.

- Rendben, öt perc és ott vagyok, nyisd ki az ablakot! - Azzal a mozdulattal letettem a telefont, felvettem egy pulcsit, belebújtam a papucsomba, és kimásztam az ablakon. Át a kerítésen, be Lucy szobájába.

- Szia - suttogtam.

- Szia - köszönt vissza - Brian a történtekkel kapcsolatban - itt megpaskolta az ágyát maga mellett - megbocsátok, de tudnod kell, hogy nagyon, nagyon mérges voltam.