Ébren vagy? /Taeyong OneShot/

Ébren vagy?

A telefonom vibráló rezgésének hangjára ébredtem, majd felé nyúltam, hogy fél méter távolságból a kijelzőre pillantva tudjam meg, hogy már éjfél is elmúlt. Homályos látásom ellenére is felismertem a nevet, ami az erős fénnyel vakító készüléken jelent meg. A szívem kihagyott egy dobbanást, amint tudatosult bennem, hogy Ő az.

-Taeyong-ah. Mi történt? - kérdeztem alig hallhatóan, miközben szemeimből dörzsöltem félre a még megmaradt álomfoszlányokat.

-Az utcán állok és próbálom összeszedni magam. Nem alszom többé. - úgy jelentette ki, mintha az teljesen természetes volna, majd folytatta. -Látni akarlak. Most. - szemeim kitágultak, miközben enyhén szétnyílt ajkakkal próbáltam megtalálni a szavakat, melyeket mondanom kellett volna azok helyett, melyekre valójában gondoltam.

-Taeyong! Tudod, hogy hány fok van? Kérlek, menj haza. Adj negyed órát és ott vagyok, jó? - próbáltam dorgálni, de hangom a végére visszatért az eredeti állapotába.

-Érted megyek. - vágta rá határozottan, mint aki nem tűr ellenkezést.

-Nem! Menj be és várj meg, különben nemhogy nem látsz ma este, nem is beszélek veled többet! - tudtam, hogy éppúgy hangzott, mintha egy ovis kislány lennék, de nem akartam, hogy még beteg is legyen amellett, hogy ilyen helyzetben van.

Válaszát meg sem várva raktam a telefont az éjjeliszekrényre. Mire sikerült észhez térnem, rájöttem, hogy valószínűleg egy szál pólóban és melegítőnadrágban áll alig tíz fokban, ezért gondoltam főzök egy teát, miközben összekapom magam. A konyhába vezető úton magamra kaptam egy pulóvert és egy nadrágot, majd felraktam a vizet forrni a rozoga lábasban, mely már hosszabb időt élt meg, mint én. Lófarokba kötöttem hajamat és megmostam arcom, hogy mégse úgy álljak elé, mint valaki, aki a saját életét sem tudja rendbe hozni, ennek ellenére az övét próbálja összetartani, ám e tervem a legkevésbé sem sikerült, de ezt betudtam annak, hogy nemrég keltem fel és még félálomban vagyok. Termoszba öntöttem az elkészített teát, melyet magamhoz hűen mindkét kezemet megégetve borítottam a földre is. Fakírt megszégyenítően tartottam magamban a kínt, hogy ne ébresszem fel a lakótársamat, miközben próbáltam a legkevesebb égetett bőrfelülethez való érintkezéssel felvenni a kabátomat.

A kettőnket elválasztó utcákat öt perc alatt megjártam és nem feltétlenül azért, mert aggódtam volna, hogy Taeyong majd kisgyermek módjára hisztibe kezd, ha tizenöt perc helyett tizenhat perc alatt érek oda hozzá, hanem leginkább azért, mert az utca macskáinak démon-szerű vonyítása kezdett az idegeimre menni. A lépcsőkön felsétálva megbotlottam és a falnak estem akkora puffanással, hogy Taeyong a fal másik feléről meghallja és feltépje az ajtót olyan aggodalommal a tekintetében, mintha legalább elütöttek volna.

-T/N. - nyújtotta el nevemet éppúgy, ahogy a kistestvérem szokta, amikor valamit szeretne tőlem. -Jól vagy? Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte aggodalommal a hangjában, miközben felsegített a földről és a szobája felé irányított.

-Lassíts le egy kicsit, fel sem tudom fogni, ha ilyen gyorsan beszélsz... - fogtam a fejem a korábbi zuhanás hatására. -Egy percet eltöltöttem a földön szenvedve, azaz gyakorlatilag csak két percet késtem. Inkább örülj, hogy itt vagyok. - színleltem duzzogást keresztbe tett karokkal, miközben elfordultam tőle.

-Ne haragudj, csak aggódtam. - mondta engesztelően, miközben próbálta elérni, hogy karjaimat ellazítsam, mivel olyan szorosan fogtam őket mellkasomhoz, hogy esélye nem volt megölelni.

Pár másodperccel később engedtem neki, hiszen nem akartam még viccből sem kínozni, mivel tudtam, hogy milyen állapotban van. Borzasztóan nézett ki ahhoz képest, amilyen pár hete volt. Lefogyott, a szemei alatt sötét karikák jelentek meg és a mosolya is egyre ritkább volt. Napok óta nem alszik a rémálmai miatt, melyektől egyre kevesebb benne az élet. Ahogy tudatosult benne, hogy kezeim szabaddá váltak, elégedett mosollyal az arcán szorított magához. Ölelésén is feltűnő volt, hogy teljesen kimerült, ahogyan éreztem, hogy leginkább én tartom Őt. S bár legszívesebben így maradtam volna reggelig, nem lehettem önző.