Egy fárasztó nap után cipőjét lerúgva dőlt az ágyára. A nap már lemenőben volt. Csak feküdt leharcoltan, mikor valaki halkan kopogtatni kezdett az ablakán. Nem akarta meghallani, nem akarta, hogy megzavarja. Végül mégis felkelt.
Odavonszolta magát és egy kicsiny madarat vélt felfedezni. A tollas szemében tömény ártatlanságot látott, ahogy nézte őt az ablakból. Elment a konyhába és kanyarintott egy szelet kenyeret a kicsinek. Odaadta neki és nézte, ahogy elrepül, majd újabb falatért jön. Névát ezután minden egyes nap meglátogatta a madár, aki egyre csak erősebb lett a kenyértől. A lány nem várta, próbált leállni, de az éhező mindig kopogott, szüntelen. Ilyenkor csak a puha, friss kenyér csillapíthatta kínját. Egyre éhesebb lett és egyre gyakrabban zörgött az üvegen.
Néva egy nap megelégelte. Kitárta az ablakot és hagyta, hogy feleméssze; Ő volt a kenyér.
~~~
Most szeretnék néhány szót írni a novelláról. Tudom, hogy nem lett a legjobb, de nem vagyok még otthon a metaforákban. Ha nem jött át, ez a kis novella a depressziót tükrözi és az önsértést, öngyilkosságot. Szerintem ez egy nagyon mély és kényes téma, ami sok-sok embert érint- beleértve engem is. És habár a novella nem erre hajaz, ti ne etessétek a kis madárkátokat.
Ez a kis történet, a bevezetése a novellasorozatomnak, önmagában Éhező címen futott
