Mámor vagyok

Titkos üzenet

11. fejezet


„Peregnek a percek,
órák és napok.
Te hozod nekünk
a nevető napot,
vidám hóvirágot,
lila ibolyát -
s újra hallhatjuk
a madarak dalát.”
Osvát Erzsébet/Új esztendő


- Üljön le – mondta a professzor, és a székre mutatott, ahol korábban is ült. Hermione engedelmesen helyet foglalt. A szíve még mindig fájt, de a csodálatos érzéstől, amit az egyszarvú érintése adott… úgy érezte, hogy feltöltődik a szíve és a lelke. Mintha az érintés nyomán erő töltené el. A légzése lassabb lett, a szívverése csillapodott, és a könnyei mintha maguktól elapadtak volna. Hermione nem tudta, hogy van-e az egyszarvúnak, mint mágikus lénynek, ilyen jellegű képessége, de hálás volt neki, akármit is tett vele. Szerette volna meghálálni az állatnak a sok gondoskodást, és… talán ostobán hangzik, de barátságot. Olyan voltak ők, mint a Róka és a Kis Herceg. Ó, igen… „gyere, játszál velem! Olyan szomorú vagyok. Az unikornis pedig csak állt a fák tövében, mint a Róka a mesében. Nem játszhatom veled. Nem vagyok megszelídítve. Ó, bocsánat! Barátokat keresek. Ha megszelídítesz, akkor szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel a világon számomra. És én is egyetlen leszek a világon számodra.”* Valahogy így állnak a dolgok. Ő megszelídítette az egyszarvút, Draco megszelídítette őt, és ő Dracót. Bonyolult a helyzet ezzel a megszelídítés kérdéssel.

- Pocsékul reagáltak – mondta minden előzmény nélkül Hermione. Most nem sírt, csak szorongatta a kezében a fehér zsebkendőt, amire rá volt hímezve Ginny Weasley neve.

- Várható volt – mondta az asszony kissé lemondóan, és a szemüvege fölött a lányra nézett.

- Nem értik meg, hogy… vele vagyok boldog – mondta a lány halk, elcsukló hangon.

- Hermione, figyeljen ide. Ha nem lenne a kedvenc diákom, akkor valószínűleg, mint ahogy már maga is biztosan rájött, akkor nem ülnénk itt. Ismerem a diákjaimat, és szinte azonnal rájöttem, hogy mi folyik maguk között Malfoyjal. Elég volt néhány pillantás, és tudtam. Ez persze… ne higgye, hogy kivételes képességeimnek köszönhető! Egy dolognak köszönhető, és az az élettapasztalat. Albus és én nem vagyunk megáldva földöntúli képességekkel – és itt az aranyozott keretben szendergő Dumbledore képére nézett –, csupán… odafigyelünk. Ez minden.

Hermione lesütötte a szemét, mint aki valami rosszat csinált. Érezte a professzor pillantását magán, de nem nézett fel.

- Tudom, milyen a szerelem, Hermione, még akkor is, ha öreg koromra… magányosan maradtam – mondta a nő kissé megköszörülve a torkát. – Úgy vélem, hogy Malfoy és maga… egy igen érdekes és sziporkázó párosítás. Nem mondom, hogy nem lepett meg a dolog, de… úgy vélem, hogy megalapozottan választották egymást. Mindazonáltal az önök társadalmi helyzete… nyilvánvalóan és tényszerűen eltér. A családjai hagyományairól pedig ne is tegyünk említést!

- Ettől még működhetne a dolog – mondta a lány olyan halkan, hogy azt hitte, hogy a vele szemben ülő őszes nő talán meg sem hallja.

- Való igaz, működhetne – mondta az igazgatónő, miközben még mindig őt fixírozta az átható pillantásával.

- Akkor mi az akadálya? – kérdezte a lány egy árnyalattal bátrabban.

- Az akadályokat maguknak kell leküzdeni – tért ki az egyenes válasz elől a tanárnő. – Ebben sem én, sem Albus nem segíthetünk. A lehetőség, Hermione, ott van magukban. Hogy tudnak-e élni vele, azt mi nem tudhatjuk…

- McGalagony professzor, kérdezhetek valamit?

- Persze, gyermekem, kérdezz!

- Miért mondta el Dumbledore professzor Harrynek, hogy…

- Erre a kérdésre csak ő maga tudna válaszolni – mondta kitérően a nő. – Már mint nem Albus, hanem Harry Potter.

- Szóba sem áll velem, ezek után – sóhajtott a lány. Egyszerűbb lenne Dumbledore-tól megkérdezni, de tudta, hogy az igazgatónő kellően ravasz ahhoz, hogy neki ezt Harrytől kelljen megkérdeznie.

- Ennek a lehetősége is fennáll, Hermione – bólintott a nő. – De higgyen nekem, a döntéseink határozzák meg, hogy kik is vagyunk! Nem csak Harry Potter és Ronald Weasley hibázott, erre gondolt már?

- Hát…

- Igen, eltitkolta előlük az élete egy fontos részét, úgy vélem, ezért – itt erősen megnyomta a szót –, joggal haragszanak. Gondolja ezt végig, és ma ne menjen órákra! Hozza rendbe magát, ebédeljen meg, aztán lásson neki a holnapi tananyag előkészítésének!
- Igen, professzor. És köszönöm – mondta a lány.

- És még valami, Hermione. Önnek jogában áll tanárként tekinteni a diákokra. Pontokat vonhat le tőlük, és büntetőmunkára ítélheti őket – mondta a nő. – Ezt, legutóbb elfelejtettem mondani.

- Köszönöm a bennem való bizalmát, professzor, nem fog csalódni! – mondta a lány, és távozott. Minerva fáradtan nézett Albus portréjára, akinek most élénken csillogtak a kék szemei.

- Mit gondolsz? – kérdezte a nő, a homlokát dörzsölve.

- Hogy hosszú az út, Minerva – tért ki huncutan a válasz elől az ősz professzor.


Hermione megfogadta McGalagony tanácsát, és aznap egy órára sem ment már be. Azzal foglalkozott inkább, hogy összeállítsa a tananyagot a Minisztérium listája alapján. Ehhez két hatalmas fülesbagoly (egy bagoly nem bírta volna el, a hatalmas paksamétát) hozott segítséget, más mágusiskolák tanterveit, és óravázlatait. Hermione fáradtan lapozott bele a több ezer oldalnak tűnő anyagba. Hogyan is taníthatna, amikor még sosem kellett ilyesmivel megbirkóznia? Igaz, a felkészülés új erővel töltötte fel, és így nem maradt ideje Dracón, Harryéken, és önmagán gondolkozni. A tanulás nem okozott gondot, már így is szinte mindent tudott, amit a RAVASZ-ra kellett. Az sima ügy. Letette a pennát, és kicsit hagyta elkalandozni a gondolatait. Hogy a francba fajulhattak idáig a dolgok? Talán, ha aznap nem megy a Szükség Szobájába… megint egy teljesen szükségtelen gondolatmenet. Odament, vagy nem ment oda? Odament. Megtörtént a dolog? Megtörtént. Akkor miről elmélkedik itt magában? A „mi lett volna, ha…” című mondatok áldozatok egy nem létező vagy ismeretlen isten oltárán. Jó, maga sem gondolta, hogy szeretők lesznek valaha Draco Malfoyjal. Hogy nézne mondjuk Harryre, ha kitalálná, hogy szerelmes Pansy Parkinsonba? Mindenképpen azt hinné, hogy megőrült. Felsóhajtott. No, igen… most azt hiszik, hogy teljesen elment az esze. A legrosszabb mégis a valahol jogos haragjuk volt. Harry még fel is kereste, és a szemébe hazudott. Úgy vélte, neki aztán igazán van oka haragudni rá. Az órájára nézett, ami este nyolcat mutatott. Éljen, lekéste a vacsorát is! Összeszedte magát, és felállt az íróasztala mellől, ami mellett már vagy négy órája görnyedt. Mégis csak le kéne mennie… kérhetne a házimanóktól valami vacsorát, mert ilyen éhesen biztosan nem fog tudni aludni. Magára kanyarintotta a talárját, és elindult. Alig lépett ki az ajtón, hogy meginduljon a lépcsőn, rögtön beleütközött valakibe. Hirtelen… de nem. Az nem lehet.


Egy pillanatig csak bámult a sötétben, mire az alak, akinek teljes erőből nekiütközött végre megszólalt.

- Frászt hozod rám, Hermione – dohogta Harry. – Éhes vagy? Hoztam neked vacsorát.

- Angyal vagy – mondta a lány, és visszafordult. Kétségtelen, hogy ez egy rendkívül kellemetlen beszélgetés lesz kettejük között. – Ron?

- Haragszik – mondta Harry lemondóan.

- Megértem – felelte kicsit beleérzően a lány. – Figyelj, Harry… ha te akarnál mondjuk Pansyval járni, én is azt hinném, hogy beteg vagy!

- Nem erről van szó, Mione – mondta a fiú, és átadta Hermionénak a tálat. A lány elvette, és miután elhelyezkedtek a kanapén enni kezdett. Barátok között nem számít! Harry egy darabig csendben figyelte, ahogy ő szépen eltűnteti az összes salátát, és húst a tányérjáról.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam – mondta Hermione, miközben letette a tányért a asztalkára.

- Nem, Mione, még mindig nem érted! Jogod van azt szeretni, akit akarsz, de…

- De ne Draco Malfoy legyen az, értem én – vágott közbe a lány, mire Harry tőle nem megszokott módon élesen felcsattant.

- Egyáltalán nem Malfoyról van szó! Itt… arról van szó, hogy ott van a karján a jegy! Tudod te, milyen emellett élni? Nem, Mione… fogalmad sincs! És tudod mit? Draco egy borzasztóan intelligens ember, hogy felmérte, hogy nem vehet téged feleségül! Nyomor lenne mellette az életed!

- Mit számít a jegy? Tudodki halott – vetette oda a lány, de tudta, hogy az érvelése nem helytálló. A jegy nagyon is számít.

- Te is tudod nagyon jól, hogy számít… és akkor még nem is beszéltem arról, hogy mit jelent Malfoynak lenni! Tényleg ezt akarod? Belépni azok közé a hagyományok közé?

- De…

- Nincs de, Hermione! Te és Malfoy különböztök! A társadalmi státuszotok összeegyeztethetetlen! Nem azért, meg mugli származású vagy, ne nézz így rám, mintha kimondtam volna, hogy az vagy!

- Amiről beszélsz, az… leküzdhető – szorította ki magából Hermione. A gondolatai logikáját azonban nem az esze, hanem a szíve irányította. Tudta, hogy vesztésre áll, és Harrynek igaza van.

- Nézd meg Narcissát! Mit nyert azzal, hogy hozzáment Luciushoz? Semmit. Az élete boldogtalan, és… ne nézz így! Akkor is az volt, amikor a férje nem volt bezárva az Azkabanba!

Hermione lehajtotta a fejét. Szívesen mondta volna, hogy nincs igaza. Hogy téved, de belül nagyon is tudta, hogy igaza van. Draco ettől akarja megvédeni, hiszen ő maga is elmondta. Harry most elé térdelt a földre, és ránézett.

- A barátom vagy, Hermione, de muszáj, hogy megvédjelek ettől – mondta neki, és megfogta a lány kezét. – Igen, tudom, hogy tudsz magadra vigyázni, de… szereted őt. Rendben, tegyük fel, hogy ezt elfogadom… el kell engedned őt, Mione.

- Annyira fáj, Harry – suttogta a lány, és a könnyei a fiú kezére csepegtek.

- Tudom, Mione, de erősnek kell lenned! Ron és én melletted állunk, de nem engedhetjük, hogy hozzámenj Malfoyhoz. Megérted ezt?

- Ő is valami ilyesmit mondott – mondta a lány. Miért kell állandóan valakinek megsiratnia őt? Nem mintha egyébként is nem lenne sírós. Egy mugli filmen képes elbőgni magát! Nevetséges.

- Ez esetben, azt kell, hogy mondjam, hogy rendkívül körültekintő ember – mondta Harry.

- Gyűlölöd őt, igaz?

- Nem, a gyűlölet nem megfelelő szó – tért ki a válaszadás elől Harry. – De ha arra vagy kíváncsi, hogy mit jut eszembe akkor, amikor arra gondolok, hogy összemocskolja a tested az érintésével, akkor a válaszom: igen, meg tudnám ölni.

Hermione erőtlenül felnevetett. Olyan jó Harrynek és Ronnak. Az ő barátnőik griffendélesek, nem hoznak szégyent rájuk. Ő meg…? Beleszeretett a lehető legrosszabb emberbe. Mindig neki kell így kikapnia… miért nem tudott beleszeretni mondjuk Ronba? Önkéntelenül is Draco szavai jutottak eszébe, miszerint Ron túl… mit is mondott? Vérszegény? Elmosolyodott. Jó ég… ez a pasi jóképű, szereti őt és még vicces is. Persze, ebben a helyzetben egy fabatkát sem ér, gondolta keserűen. A pokolba Voldemorttal, és az átkozott jegyével! Újabb könnycsepp gördült ki a szeméből, hogy Harry kezén landoljon, és végigszánkázva azon beivódjon a fiú fekete talárjába.

- Mione, ne sírj, Draco jól tette, hogy elment – mondta, és megpaskolta a kezét. – Tényleg szerethet téged, ha végig tudta ezt gondolni, és tudott mérlegelni.

Harry megfogta a lány másik kezét is, és akkor vette észre a kígyót formázó gyűrűt.

- Mione, mi ez? – kérdezte feltámadó haraggal.

- Draco anyjának a gyűrűje – mondta a lány. – Ne aggódj, nem jelent semmit. Megmondta, hogy egy másik nőt vesz el.

- Borzasztóan érzem magam, hogy így szenvedsz, de hidd el… az idő begyógyítja a sebeidet.
Hermione őszintén remélte, hogy igaza lesz.


Egyre csak teltek-múltak a napok, és a hideg november vége még hidegebb decemberbe fordult. Hermione vágyakozva nézett ki az ablakon, de nem mehetett ki, mert még meg kellett írnia a jelentését(!) a Minisztériumnak. Kingsley Shacklebolt elvárta, hogy jóformán minden óra után tájékoztassa, hogy hogyan halad a tanulók felzárkóztatása a nemzetközi színvonalhoz. Ez rengeteg plusz munkát jelentett Hermionénak, arról nem is beszélve, hogy egyre jobban tisztelte a tanárait, akik sosem panaszkodtak a rengeteg felesleges adminisztráció miatt. Most is az egyik ilyen jelentését írta. Úgy vélte, hogy a miniszter viszonylag elégedett a munkájával, csak mindig sürgette. Már így is kétszer két órában tartotta az órákat, és nehézkes volt a dolog, mert nem volt tankönyv sem a tantárgyhoz, így mindent neki kellett megszereznie a könyvtárból, és sokszorosító bűbájjal kiosztani a tanulóknak. Ahogy várta a Hollóhát járt az élen a tanulásban, az osztályzataik főként kiválóból álltak. Igaz, hogy a hetedik évfolyam nagyjából kilencven százaléka lány volt. Hermione egyre jobban szerette a tanítást, egész jól belejött. A tananyag mellett volt ideje beszélgetni is a diákokkal, és akkor eszmélt rá, hogy mennyire nem ismeri a korosztályának a gondolkodását. Igyekezett színes témákat találni, amiken jókat lehetett vitatkozni. Erre minden évfolyam vevő volt, kivéve a Mardekárt. No, persze ők lehet fel sem fogták például az emberi kommunikáció fő elemeit. Hermione minden alkalommal legszívesebben darabokra átkozta volna az egész társaságot. A helyzeten nem segített, hogy a Griffendél a Hollóháttal, míg a Mardekár a nyájas Hugrabugosokkal látogatták az óráit. Így míg az egyik csapat kiválóan együtt tudott működni, a másik állandó csendbe burkolódzott, mivel a Mardekár tűntetően nem szólalt meg, a Hugrabug pedig félelemből. Igaz, Susan Bones néha megpróbált ezen változtatni, de ilyenkor legtöbbször a gyengélkedőn végezte. Eleinte Hermione bízott Ernie Macmillanben és Zacharias Smithben, lévén a DS-ben együtt voltak, de a reményei úgy hulltak porba, mint a főnix, mielőtt újjászületése előtt lángra kap. Halk kopogást hallott az ajtó felől.

- Tessék? – kérdezett ki. McGalagony ragaszkodott hozzá, hogy kapjon egy saját tanári szobát, ahol megtarthatja a fogadóórákat (kinek?), és elvégeztetheti a büntetőmunkát. Friccs volt olyan szíves kipakolni neki az egyik régi takarítószer tároló helységet, ami leginkább egy börtöncellára, mintsem egy irodára emlékeztetett, de megtette. Úgysem töltött ott túl sok időt. Éppen hogy belefért egy íróasztal, egy szék neki, és vele szemben még két szék. Már ez is csodának számított. A kopogás nem ismétlődött, de aki kopogott, az nem lépett be. Hermione hozzászokott, hogy szórakoztak vele – ez főként a mardekárosoknak vált kedvenc szokásává, de hát tőlük mit is vár az ember? Pontosan ezt. Nagy nehezen felkelt az íróasztala mellől, és kiverekedte magát a folyosóra. Ki akart lépni a folyosóra, hogy hátha meglátja még azt, aki ilyenekkel viccelődik (és akkor most már tényleg kiszabna valami büntetőmunkát), de csak annyit ért el, hogy valamibe belerúgott, ami csörögve elgurult a durva kőpadlón.

- Mi az ördög? – vette fel a földről a palackot, amiben egy apró pergamen volt, egy fekete szalaggal átkötve. Jobb lesz, ha óvatosan kezeli a dolgot, mert ki tudja? A sok jó akarója között talán akad egy veszélyes is. Kapott már önrobbantó trágyagránátot, és levélnek álcázott köhögőport is. Szinte kivétel nélkül a Weasley varázsvállalat termékei. Dohogva vitte be a palackot. Nem tűnt ártalmasnak, de jobb lesz, ha előtte elvégez rajta néhány varázslatot. Azzal megelőzhetőek lettek volna a korábbi nem kívánatos „támadások” is. Az asztalra tette az üvegcsét, és elmondott néhány ráolvasást. Semmi. Lehet, hogy mégiscsak veszélytelen gondolta, és kihúzta a dugót az üvegből, hogy tartalmát az asztalra öntse. A pergamen szoros tekercsbe csavarva feküdt előtte, és ő megbökte a pálcájával. Úgy tűnik, ez valóban az, aminek látszik. Egy levél. Majdnem nevetésre fakad saját ostobaságán. Mit szólt volna bárki, ha ezt most látja… Hermione Granger, hetedéves tanársegéd, aki veszélyes és sötét mágiával ellátott levélnek látszó tárgyat vizsgálgat. Jó ég, mi van vele? Teljesen elment az esze? Újabb kopogás. Hermione kissé bosszúsan szólt ki.

- Elég legyen már az ostoba ugratásomból, oké?

- Bejöhetek? – Dugta be a fejét Blaise Zambini. Jó egek, róla teljesen meg is feledkezett.

- Persze, Blaise… sajnálom, csak…

- Nyugi, semmi gond – mondta a férfi, és leült a lánnyal szemben, miután az asztala előtt lévő széket megfordította, és terpeszben ült rá, mintha lóra ülne. – Holnap?

- Mi van holnap? – kérdezte a lány a pergamentekerccsel babrálva.

- Tudod, a bál… miki-bál. Áll még, hogy eljössz velem? Persze, megértem, ha… elfoglalt vagy.

- Jaj, dehogy! – tiltakozott Hermione. – Megyek. Sajnálom, hogy mostanában…

- Elhanyagoltál? Nos, légy nyugodt, megbocsátom – mondta a fiú. – Maradhatok, vagy még tart a fogadóórád?

- Nem, már… vége – mondta a lány. A tekercset besöpörte a fiókba. – Maradhatsz, ha szeretnél… bár nem túl hangulatos.

- Tetszenek a képek – mondta a férfi a falra pillantva. – Nem is tudtam, hogy érdekel a festészet.

- Ez mugli festészet, Blaise – mondta a lány. Blaise ránézett.

- Na, ne mondd! Az Monettól a Tavirózsák tava, az Auguste Rénoir, amaz pedig egy kevésbé ismert francia impresszionista Camille Pissarro műve, a Pontoise-i kert. Egyébként gyönyörű.

- Le vagyok nyűgözve – mondta őszintén Hermione. – Ezek persze csak olajnyomatok…

- Értek ehhez, ahhoz én is, Hermione – mondta a fiú, de nem nézett rá. Nyilvánvalóan meg volt bántva kissé.

- Hé, nem akartalak megbántani – mondta a lány feloldódva kissé. – Csak nem szoktam hozzá, hogy valakit ez itt érdekeljen, aki még nem múlt el úgy ötven éves…

Blaise felnevetett. Most, hogy Draco elment, a lány kicsit nyitottabb lett. Nem volt annyira begubózva, ami szerinte jót tett neki. Talán eljön valamikor az ő ideje is, feltéve, ha Draco nem szándékozik idő előtt visszatérni Angliába.

- Blaise…

- Jaj, valahogy sejtettem, hogy ez jön! – mondta, és drámaian a szívéhez kapott. – Véresre kínzod a szívem, de nem tudok semmit Dracóról.

Hermione elmosolyodott, és talán kicsit… elpirult. Hogy Draco említése végett, vagy azért amit mondott, azt nem tudta volna eldönteni. Remélte, hogy ez utóbbi miatt. Túl erős volt kettőjük közt a kötelék, ezt nem lehet pár nap alatt, vagy pár hét alatt szétszakítani. Blaise kissé csalódott volt erre a gondolatra, de reménykedett, hogy még Draco visszatérése előtt elhódítja a lány szívét.


Hermione szinte az ajtajából fordult vissza, amikor rájött, hogy a levelet, amit kapott Blaise érkezése előtt, nem bontotta fel. Önmagát okolva kocogott le a hosszú lépcsősoron, hogy a kihalt folyosókon át a „tanári szobájához” jusson. Megkoppintotta az ajtót, és elsuttogta a jelszót. Belépett a helységbe, és magához vette az apró pergament. Gondosan a talárja alá rejtette, és visszaosont a Griffendél toronyba. Ki küldhetett neki titkos üzenetet? Valószínűleg nem Blaise volt, mert akkor megkérdezte volna, hogy megkapta-e. Izgatottan zárta magára az ajtót, hogy felbontsa a levelet, amikor óvatos kopogtatást hallott. Csalódottan tette félre az tekercset. Mi az már megint? Kinyitotta az ajtót, de nem látott senkit. Aztán szipogást hallott a lépcső felől. Lavender ült háttal neki a legfelső lépcsőfokon.

- Lavender! Mi a baj? – kérdezte a lány, és megfogta a lány vállát.

- Ron és én összevesztünk, és… beszélni akartam erről valakivel – zokogta a lány. Nos hát, nem csak neki van romokban a kapcsolata?

- Persze, gyere be! – mondta Hermione, és betámogatta a lányt. – Meséld el, mi történt! Én esküszöm szétrúgom Ron seggét!

Hermione vagy egy órán hallgatta Lavender töredelmes beszámolóját arról, hogy Ron mennyire kikelt magából, amikor Hermione szerelmi életéről beszélgettek, és Lavendert azt találta mondani, hogy ő örülne annak, ha Hermione boldog lenne Malfoyjal.

- Rám csapta az ajtót! – mondta a lány kicsit több drámát adva hozzá a történethez, mint amennyi valóban volt benne. Hermione hálás volt neki, de fáradt is volt.

- Nyugi, Lav, ismerem Ront… holnap magától kér bocsánatot tőled! Ha nem, akkor ne aggódj, én majd rendbe teszem!

- Megtennéd ezt, értem? – derült fel a lány arca, de Hermione tudta, hogy úgyse kell majd Ront gatyába rázni, mert magához tér, mielőtt ő rászabadulna.

- Persze, Lavender, de most próbálj meg aludni! – mondta a lány, és kiengedte a lányt az ajtón. Jó ég, Ronald Weasley, megöllek, gondolta magában, és a gondolatai elkalandoztak, hogy aztán a titokzatos tekercsnél kössenek ki. Nagyon remélte, hogy ezúttal nem zavarja meg senki. Egy mozdulattal kioldotta a finom selyem szalagot, és kitekerte a pergament. Mindössze egyetlen sor állt rajta, és Hermione úgy nézte, mintha nem hinné el, hogy ez megtörténhet.



*A. Saint Exupéry/A kis herceg (részlet a 21. fejezetből néhány átalakítással)