Braden

Fény. Vakító fehér. Szúrta a szemem. Lehunytam, de még így is minden olyan világos volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen meghalni. Persze, ha egyáltalán meghaltam. Minden végtagomat éreztem, tudtam tapintani, hallottam a zakatolást a fülemben és éreztem a hófehér pamutpólóm friss illatát.
Karomat ellenzőnek használva körbenéztem. Egy szobában voltam. Minden hófehér volt és én is abban voltam. A szoba üres volt, csak a régi vaságy állt benne, amin épp feküdtem. Ablakokat sehol sem láttam. Az ágytól jobbra, a szoba másik végén egy ajtó olvadt bele a fehérségbe, közepén kis ablakkal. Kezdtem azt érezni, hogy a mennyország valamiféle börtönében vagyok. Vártam, hogy megjelenjen egy angyal, és elvigyen a nagyfőnökhöz bevallani a bűneimet.
De mivel sohasem hittem az effélékben, inkább gondoltan azt, hogy ez az utam egyik állomása a nem is tudom hova. Ha ez van miután meghalunk, akkor nem is olyan rossz. Bár az fura volt, hogy éhes és szomjas voltam. Az ember még halálában sem ússza meg ezek nélkül.
Ez a nagy fehérség valamiért nyugtalanított. Barátságtalan volt, és akárhová nézett az ember elveszett benne a tekintete.
Nem akartam a végtelenségig azon az ágyon feküdni, tehát felálltam, hogy szemügyre vegyem azt az ajtót. Mezítláb voltam, és a padló hidegsége a talpamom keresztül átjárta egész testemet. Mikor odaértem az ajtóhoz, megálltam előtte. Az üvegében láttam a tükörképem. Ugyanolyan voltam, mint máskor, hajam rendetlen volt, a szemem még mindig barnán ült az üregében. Csak időkőzben helyes kis szakállat növesztettem.
Lepillantottam oda, ahol a kilincsnek kellett volna lennie. De a nyomát sem láttam. Azt gondoltam biztosan beolvadt a fehérségbe, vagy a képzeletem játszik velem és azért nem látom. Végigsimítottam az ajtót lentről felfele, de csak a sima és hűvös fémet találtam kilincs, vagy bármiféle fogantyú helyett. Megfordult a fejemben lehet, hogy gombbal működik. Aztán az ajtó melletti fehér falat vizsgáltam át gomb után, de sehol sem volt. Csupán a fal érdes felületét tapogattam.
  Rá kellett jönnöm, hogy ez csak kívülről nyílik, és mindaddig zárva marad amíg nem jön valaki, hogy kinyissa.
Elhatároztam, hogy megpróbálom betörni. Reménytelennek tűnt, hisz az ajtó valószínűleg tömör fém. De meg kellett próbálnom.
  Pár lépéssel hátrébb mentem és teljes lendülettel ütköztem neki az ajtónak. Meg se moccant. Én pedig, mint egy  gumilabda, visszapattantam róla. Aztán megpróbáltam berúgni. Ez a próbálkozásom is sikertelen volt, az ajtó mozdulatlan meredt rám. Az volt az érzésem, hogy a képembe röhög. Hülye ajtó.
Bánatomban visszamentem az ágyamhoz. Fejem a párnába fúrtam, szemem már nem bírta ezt az idegesítő fehérséget. Jól esett végre egy kis sötétség.
Gondolkoztam. És egyre jobban kezdtem kételkedni, hogy valóban meghaltam e. Mert semmi sem bizonyítja, hogy ez a másvilág lenne. Bár még nem tudom mi van az ajtón kívül, de a feltételezésem, hogy ez egy halál utáni állapot, elég gyenge lábakon áll. Lehet, hogy elraboltak. Vagy behoztak ide emberkísérletekre. Azonban a legvalószínűbb az volt, hogy ez egy kórház valamiféle magánszektora. Gondoltam valaki megtalált a sírnál eszméletlenül heverve.
A sírnál. Lenah sírjánál.
Villámcsapásként hasított belém újra a fájdalom, amit akkor éreztem. Hirtelen minden egyszerre tört fel belőlem, mintha már nagyon régóta valahol a lelkem egyik rejtett zugában lettek volna eltemetve. Elém tárult a borzalmas kép, ahogy a vértől vöröslő konyhában magamhoz szorítom Lenah hideg, élettelen testét. Emlékeztem az arcára fagyott rémületre, a hálóingjére, ami inkább egy véres rongyra hasonlított, és a saját hangomra, ahogy órákon keresztül csak zokogok fölötte.
Úgy éreztem, mintha mindez csupán néhány perce történt volna. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Össze voltam zavarodva, de ugyanakkor a torkomat szorongatta az igazságtalanság és a düh bosszús és tüzes egyvelege. És minden eddiginél jobban hiányzott Lenah.
Akkorát ütöttem az ágyba, hogy a fülsértő nyikorgás inkább egy segélykiáltásnak hangzott. Minden izmom megfeszült, kezem ökölbe szorult, és sírni kezdtem. Felültem, megtöröltem a szemem, és néhány perc múlva a könnyeim is alábbhagytak.
Aztán elkezdtem nevetni. Úgy, mint amikor Larsba eresztettem öt darab ólomgolyót. Hideg nevetés volt, ami azt üzeni, hogy már minden mindegy és csak a saját nyomorunkon nevetünk.. Bezengte az egész helyiséget. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy mit találok ennyire mulatságosnak. Csak úgy kitört belőlem minden jel nélkül.
Keserű jókedvem ahogy jött, úgy illant el. Ezt a kinyíló ajtónak köszönhetem. Belém folytotta a röhögést is, és feszülten figyeltem, hogy ki lép be rajta.
Csalódtam, mert azt hittem egy alaktalan lény lép be, vagy bármi más. Helyette csak egy nővér kinézetű fiatal lány volt. Alig lehetett idősebb nálam. Hullámos szőke haja kiengedve, zöld szeme idegesen ide-oda járt, és erőltetetten mosolygott. Megörültem, hogy emberi lényt látok.
Mikor odaért az ágyamhoz, ahol ültem, megláttam a névtábláját. Jennifer. Mi más lehetne egy nővér neve? Aztán a táblácskáról a szemem átvándorolt az elég sok helyen kigombolt blúzára. Képzeletemben már rég levetkőztettem, de aztán teljes gőzzel arra koncentráltam, hogy kommunikáljak vele. Nem került nagy erőfeszítésembe, mert ő szólalt meg először.
- Hogy van Mr. Jackson? - kérdezte
- Azt hiszem jól.
Erre csak bólintott egyet, és felírta a zsebéből előhúzott jegyzetfüzetébe.
- Öhm... - köszörültem a torkom - Tulajdonképpen hol vagyok?
- A városi elmegyógyintézetben - nézett rám furán.
Király, már őrült is vagyok.
- És miért vagyok itt? - kérdeztem
Meghökkenve nézett, mintha nem látott volna még embert.
- Mert veszélyes volt önmagára, és másokra is. Mr. Jeng miatt került ide. Jobbnak látta, ha itt folytatja a felépülését - mondta.
Király, Mr. Jeng pszcihológus lett.
- És mióta vagyok itt?
- Pár napja. - mondta.
Basszus, hogy lehet, hogy az elmúlt napokra nem emlékszem? Mikor úgy húsz perce felébredtem, az utolsó emlékem az volt, hogy elájultam Lenah sírjánál. És ott képszakadás.
A nővér feltett még pár kérdést aztán elment és magamra maradtam. A diliházat még elfogadtam, de azt, hogy nem emlékszem semmire, azt nem.
Most mindennél jobban szerettem volna kint lenni. A saját ágyamban aludni. Lenah-val. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de ez volt minden vágyam. 
Felfoghatatlan volt számomra, hogyan lehet ennyire magányosnak, elveszettnek és szomorúnak érezni magad néhány nap leforgása alatt. Vágytam egy kedves szóra. Egy ölelésre. Vagy csak egy hátbaveregetésre. Bármire...
Elkeseredésemben elengedtem magam, és visszazuhantam az ágyba. Lehunytam a szemem és megpróbáltam aludni.
Felidéztem mindent. Azt, ahogy megismertem Lenaht, azt ahogy megcsókolt, ahogy hidegvérrel kinyírtam Larsot és ahogy gyáva voltam öngyilkos lenni. Bár szuicid hajlamaim mindig voltak, sosem lettem volna képes rá. Nem mertem. De most mindent megadtam volna egy fegyverért. Gondolkodás nélkül megtettem volna. Most a félelem csupán egy kulisszák mögül figyelő statiszta szerepét töltötte be.
Gyűlöltem magam. Gyűlöltem a világot. Gyűlöltem ezt a rohadt diliházat. Szerettem volna valamit, amibe kapaszkodhatok, ami visszaránt. Egy jelentéktelen dolgot, ami picit elcsitítja a vihart bennem...
Arcomat a kezembe temetve bőgni kezdtem, mint egy kisgyerek, akinek eltört a játéka. Soha nem sírtam mások előtt, de még magamban sem. De most valahogy összegyűlt a Lenah halála óta keletkezett fájdalom, és egy hatalmas kupaccá állt össze és a teljes súlyával a mellkasomat nyomta. Amit már nem bírtam tovább. Könnyeimmel fejeztem ki azt, amit a szívemmel képtelen voltam. A meleg cseppek szinte égették az arcom. De legalább még vannak érzelmeim.
Nem tudom meddig bőgtem ott, de a végén álomba sírtam magam. 
Reméltem, hogy az elmúlt öt-hat nap csak egy lidércnyomás volt, és ha elalszom minden rendben lesz mire felébredek. Hogy Lenah mellett ébredek, és csak centiméterek választják el egymástól az arcunkat. Ahogy játszok a selymes hajával, hogy aztán az ujjamra csavarjam. Ahogy ajkammal épphogy érintve csókoljam meg. Hogy amikor kinyitja a szemeit, elvesszek azokban a sötét, tengerkék szemekben, amik mögött az a megfoghatatlan dolog bújkált. Az, amiért annyira szerettem.

  Lassan teltek a napok. Elképesztően lassan. Aludni sem tudtam, a gondolataim ébren tartottak minden éjjel. Vörös szemekkel bámultam minden egyes nap, minden órájában a mennyzetet. Már lemondtam arról, hogy valaha is kijutok innen, de énem egy kis része még mindig reménykedett. Hisz egy halálra ítélt ész is tud még remélni.
Volt időm viszont gondolkodni. Gondolkodni azon, hogy mit tettem. Elvettem egy ember életét, amihez nem lett volna jogom. Hisz ki vagyok én, hogy mások életéről és haláláról döntsek? Azzal vígasztaltam magam, hogy Lars egy hidegvérű gyilkos volt és megérdemelte amit kapott. De ezzel ugyanolyan szörnyeteggé váltam, mint amilyen ő volt.
Azon a késő délutánon nem érdekelt semmi sem. Ösztönösen cselekedtem és bosszúvágytól voltam túlfűtve, ami elhomályosította a szemem.
Lars elvette tőlem mindenem és azt akartam, hogy az életével fizessen ezért. Látni akartam szenvedni. Haldokolni. Megnézni milyen is valójában, és hallani, ahogy az életért könyörög. Akár egy kutya.
Az egész olyan gyorsan történt. És még gyorsabban uralkodott el rajtam az eszelős bosszúvágy, ami végül megpecsételte a sorsát és az enyémet is. Nem volt visszaút. Egy tomboló állat lett belőlem, egy dühös vihar, ami villámokat szór. Larsnak esélye sem volt. Gondolkodás nélkül eresztettem a fejébe azt a golyót, és élveztem. És ez volt a legszörnyűbb az egészben.
Az a hang, az a loccsanás, ahogy az agya darabkái szerte szét lövelltek. Az a reccsenés, ahogy a golyó áttörte a koponyáját, mintha egy fadarabot törnénk ketté. A látvány, ahogy a szerelmem gyilkosa egy hatalmas lyukkal a fejében merevedett meg, üres és kifejezéstelen arccal. Énem sötét része, akit eddig igyekeztem mélyre eltemetni magamban, most a felszínre tört. Olyan volt mintha évek óta először dobbant volna újra a szívem. Az adrenalin sebesen áramlott szét a testemben, élőnek éreztem magam. Nem érdekeltek a következmények, sem az elveim. Csak egy dolog hajtott. A féktelen düh és a bosszú. És boldog voltam amikor bosszút álltam. Boldog.
De ugyanakkor tudtam, hogy ez helytelen volt. Hisz ki vagyok én, hogy elvegyem egy ember életét?
Amikor végeztem Larssal könnyedén meghúztam a ravaszt. Gondolkodás nélkül. A temetőben viszont, Lenah sírjánál gyáva voltam hozzá. Véget akartam vetni az életemnek, hisz nem volt többé miért élnem. Nem volt senkim, akiért élhettem volna.
Azon az estén, amikor a fegyverrel a kezemben térdepeltem a nedves fűben Lenah sírja előtt, úgy éreztem ideje feladni. Emlékszem milyen hideg volt a fegyver csöve, ahogy a fejemhez nyomtam. Lélegzetvisszafojtva csúsztattam az ujjam a ravaszra. Nem gondolkodtam, csak véget akartam vetni ennek a rémálomnak, amiben Lenah halála óta élek. De nem tettem.

Minden perc, amit gondolkodással, emlékek felidézésével töltök egyre jobban felemészt. Mintha körülöttem lebegnénék és beszélnénék hozzám. Aztán lehunyom a szemem, hogy eltűnjenek, de annál hangosabban szólítanak meg. Egyik jön a másik után, akár egy autópályán az autók. Mindegyik egyre keserűbb és szürkébb. A boldog emlékeim mára csak egy megfakult és szétszakadt fényképek emlékeim végtelen képtárában. Néha olyan, mintha egy fekete kéz nyúlna értem és én sehová sem menekülhetek előle. Elgáncsol és lehúz. Ketrecbe zár és a kulcsokat elhajítja, és te rázod a rácsokat, akár egy majom de innen nincs kiút. A saját elméd fogságából nem tudsz könnyen szabadulni.
Zavart leszel, nem tudsz különbséget tenni a valóság és a rémálmaid között, amik az őrületbe kergetnek. Verejtékben ázva és sikoltozva ébredsz, ahányszor csak elalszol, és ez így megy tovább heteken keresztül.
Bár az időérzékem teljesen elveszett, nem számolom mióta vagyok ide bezárva. De ennek hamar véget kell vetnem, különben visszavonhatatlanul megőrülök.